Számok

Utaltam már rá, hogy gyűlölöm a matekot és nagyon pocsék voltam belőle világéletemben. Mégis mostanában - nem tudom minek köszönhetően, de az összes gondolatom a számok körül forog. Számolok vissza. Talán ez a legfontosabb. Pontosan három hónap múlva ugyanis elhagyom végre ezt a családot és elutazom Vivivel Los Angelesbe, ahol Évinél töltök majd egy hetet. De ezt már biztosan unjátok (pedig tuti el fogom még párszor mondani hehe). Van itt három hónapom - kimondva és belegondolva sok még. Tekintettel arra, hogy "én már nagyon érzem a végét", értem ezt úgy, hogy nem különösebben hatna meg, ha most hirtelen október eleje körül találnám magam.
Számolok vissza tesóm érkezéséig. És mintha megállították volna az időt. Bambulok a naptárra és akárhogyan is nézem, még mindig hátravan addig három hét. Abból kettő "nem túl szép" lesz, iskolahiány miatt, de ebbe most ne is menjünk bele.
Talán az utazós hónapom, húgom látogatása és a hazatérésem most a három (úgy látszik ez a hármas most az én számom) legfontosabb dolog, amik kitöltik mindennapjaimat.

Őrült szervezésekben vagyok azt illetően, hogy tesómmal mit, mikor, melyik nap nézzünk meg. Hova mikor menjünk, milyen sorrendben. Imádok szervezkedni, állati egy hét lesz - Dalmával kiegészülve természetesen, aki egyenesen Texasból érkezik. Március óta nem volt szabad hetem, kaptam egy pénteket és a függetlenség napját, úgyhogy most már nagyon kijár az a móka, még ha nem utazgatok most olyan nagy távolságokra, akkor is.
Ennek függvényében naponta költségvetek - többség szerint már lassan ebbe fogok beleőrülni hehe -, de egyszerűen muszáj tisztán látnom. El sem tudjátok képzelni mennyire oltári nehéz ez, szinte minden be van osztva, minden ki van számolva. Inkább olyan ember vagyok, aki képes túlzásokba esni és nincs ez másképp az anyagiaknál sem - mindenre jóval több pénzt számoltam, mint amennyi a "normális" lenne, így majd tuti nem érhetnek kellemetlen meglepetések. Csak annyit mondhatok, hogy iszonyatos gatyamadzag összerántások közepette vagyok :D 
Tény (és sokszor belegondoltam már), hogy ha nem lett volna olyan fontos, hogy minden hónapban megjárjam New Yorkot (valamikor többször is), ha nem gazdagítottam volna év elején a Starbucksot kisebb vagyonokkal és nem lett volna olyan fontos minden hétvégén, napi háromszor nem itthon étkezni, akkor sok pénzt megspóroltam volna. Viszont, semmit sem bánok. Szükségem volt a "nagy almás" kiruccanásokra is és az elemózsiára is. Nem hinném és nem látom úgy, hogy haszontalan dolgokra költöttem volna a pénzem (vettem egy iPodot, rendben - és vennem kell egy új fényképezőgépet, ez is rendben). Többször mondtam már, hogy nem igazán szeretek vásárolni sem - ha kell valami, fogom magam, megyek és megveszem, de egyébként nem kenyerem az ilyesmi. Sajnos vagy nem sajnos. Szerintem ez itt inkább szerencsém, mivel tisztában vagyok vele, hogy itt Amerikában kánaán van - minden olcsó és minden szuper. Most, hogy közeleg az évem vége és nézek szanaszét a szobámban, így sem tudom hogy fogok majd mindent hazavinni, de higgyétek el ha kell, inkább ruhákat és cipőt hagyok itt, mint sem hogy kimaradjon mondjuk a Mango Cafe-s koktélos poharam Miamiból, vagy a sok kis ajándék, amelyeket postán kaptam, a rengeteg belépő meg ilyen-olyan papirosok eltéve egy hatalmas dobozba, emlékként. Persze, tudom én mekkora örömet tud okozni egy-egy szebb kis ruhadarab vagy cipő, de az valahogy nekem mind olyan, hogy örülök a fejemnek amikor megveszem és felveszem. Aztán felveszem talán még egyszer, meg még sokszor és lehet imádom is...de mi is az? Egy ruhadarab. Hosszútávon engem nem tesz különösebben boldoggá. Viszont az a pénz, ami utazásokra, vagy hosszú hétvégékre ment el és olyan élményekben volt részem, amelyeket életem végéig emlegetni fogok, az a pénz mindent megért! Jajj, de kitértem most egy kicsit...és ezzel nem is megbántani szerettem volna senkit sem, remélem senki nem fogja magára venni a dolgokat, egyszerűen minden ember más.
Na de a számok...ma van hat hónapja, hogy a második családom bejelentette, megválnak tőlem. Ez minden péntek tizenharmadikán eszembe jut, másnap pedig éppen New Yorkba mentem, találkozni a magyar csajokkal. Hihetetlen, hogy mindennek már fél éve.
Mivel texasi Dalma most ért vissza floridai álomnyaralásáról, nem hagyhattam ki hogy szorgosan átrágjam az összes bejegyzését, amiket alkotott és megmondom őszintén, erősen feljöttek az emlékek. Néhány rész pontosan olyan, mintha szinte ugyanazt átélték volna, mint mi annó. Szuper volt olvasni, másrészről meg szomorú. Bár már nem beszélek annyit a dologról, ha meghallom a "Miami" szót, még mindig minden bajom lesz és nem tudom hova legyek...tény, hogy aki ott egyszer megveti a lábát, utána nem szabadul. Gondolnátok, hogy augusztus huszadikán lesz fél éve annak, hogy a tél "kellős közepén" elindultam Floridába? Ez is minden hónap huszadik napján eszembe jut, annyira érzem még az egészet és annyira a hatása alá bírok kerülni, ha a csajokkal felemlegetjük azt az egy hetet. Ennek örömére, nosztalgiázzunk is egyet:

Nosztalgiázásból és számokból azt hiszem ennyi elég is, talán még sok is. Jó lenne végre, ha már a jelennel foglalkoznék a múlt és a jövő helyett, nem igaz? :) De komolyan, én ilyen vagyok. Táplálkozom a múltból és előre tekintek a jövőbe, közben csak "lebegek" a jelenben és vagy történik valami vagy nem. Vagy teszek a dolgok történéséért vagy nem. 

No de hogy pár szót szóljak a napok alakulásáról is. Továbbra is isteni minden, tengek meg lengek egyfolytában. Reggeli futás közben rendszerint meghalok egy kicsit az iszonyatos és kirobbanó hőség miatt, de egyszerűen azt meg nem bírnám ki, ha nem mehetnék futni. Jövő héttől ismét vissza kell majd állnom az itthoni futásokra, amit nagyon nem szeretek. De addig is még kihasználom a Princeton adta lehetőségeket. Utána könyvesboltban elütök 2 órát és totálisan átfagyok az átkozott légkondinak köszönhetően, mert tizennyolc fokra le kell hűteni mindent, mert miért is ne.

Délután rendszerint lovarda van, hazatérés után pedig ebéd, majd csendespihenő. Kedden este hihetetlen dolog történt; Grace lejött olyan este 8 óra magasságában, hogy anyuka isteni eledelt rittyentett, feltétlenül meg kell kóstolnom. Első ránézésre azt hittem besírok a gyönyörtől, az étel szinte dettó ugyanúgy nézet ki mint a gombapaprikás. És bár szerintem rendesen "hallucináltam" esküszöm még az illata is majdnem olyan volt. Tésztával kellett összekeverni, az íze azonban annyira nem nyerte el a tetszésem, ráadásul steak húsból készült, amit én annyira nem preferálok. Egyszer ehető volt, megkóstoltam és mindenki boldog volt na. Utána azt kellett enni még egész héten, én szerdán meguntam és megborítottam a tésztám vagy fél pohár tejföllel és egy kis reszelt sajttal. No ne ám mennyei sajtos-tejfölös tésztát képzeljetek el, mint amilyet otthon rittyent az ember, ugyanis az itteni tejföl meg sem közelíti az otthoni ízét, a sajtról pedig azt hiszem tettem már említést régebbi bejegyzésben. Hm, közben megtaláltam az étket. Vegyétek és egyétek (akit érdekel):

http://www.femina.hu/recept/az_eredeti_stroganoff_belszin_receptje

Így most átböngészve a receptet, tökéletes alapanyagokkal biztosan más íze van és mondjuk csirkével (anyuka mondta, hogy azzal is el lehet készíteni) - én még mindig nem szeretem a steak-et. 

Azt persze mondanom sem kell, Grace milyen arcot vágott, amikor meglátta hogy az egész tejfölös pohár a tésztámon landolt, "ez meg mi a fityfene?" arckifejezés tökéletesen leolvasható volt ábrázatáról. Én nagyon nem zavartattam magam. 

Szerdán 24 óráztam (pénteken is fogok). Délután 5-től 7-ig egy philadelphiai ír "pubban" csücsültem és két órán át tartó hegedülésnek voltam fültanúja, mert oda "kötelező" menni. Egész napos telefonálások és üzengetések mentek anyuka és lánya között, de nem jutottak dűlőre - menni kell. Ami engem illet, legalább pontos tervet készítettem, mire jön tesóm és hallgattam a saját zeném, füldugó bedug.

Két érdekesség:

- a csajszi UGG csizmában és szoknyában jár suliba, minden áldott nap. Valahogy így fest:

csak az ő esetében szoknya...(erre mondom azt, hogy itt tényleg semmi sem furcsa!)

- iPodomon szeretné csekkolni hogy mennyi az idő (18:56 volt akkor éppen), majd rám néz és "jajj, már 8 óra?" - először nem tudtam mi van, 13 évesen még nem ismeri az órát, de aztán leesett, hogy ő körülbelül most látta életében először az időt ilyen verzióban :)

A hétvégi tervem pedig, miszerint meglátogatom végre Vivit a kis óceánpartján, füstbe menni látszik. Nagy naivan írtam anyukának (olyan udvarias és esdeklő sms-t, mint még soha) és azt hittem nem is lesz itt semmiféle problematika, de persze miért is ne lenne!?

Az van ugyanis, hogy nekem 40-50 perces autókázásra van innen Wilmington városa, ahonnan napi kettő szem busz indul egyenesen Rehoboth Beach-re, ahol Vivi lakik. Simán ott tudnám hagyni egy éjszakára a kocsit, csekkoltam interneten és szép kis vasútállomás meg minden, és mindig a vasúton hagyom a kocsit akkor is, amikor New Yorkba megyek. Nos hát, ebben az esetben ez szinte kivitelezhetetlen, mivel anyuka nagyon félti a járgányt és azt mondta nagyon kellemetlenül érezné magát, ha olyan veszélyes (?) helyen ott éjszakáztatnám a drága Priust. Különben is, az előző két au pairrel olyan fene rossz tapasztalatai vannak a kocsi-ügy miatt és annyi sok pénze ráment, hogy most már nagyon óvatos. Tudom, hogy kiváltság lenne ha levezethetnék addig, mivel a legtöbb au pair még Philadelphiába sem mehet be autóval, de eddig érdekes mindenhova mehettem (oké, már Atlantic Citybe sem mehetek) és ha a lányáról van szó, akkor nem érdekes az sem, ha a város legzűrösebb helyén parkolok az utcán (szerdán körülbelül az volt) vagy elvezetek New Jersey-be vagy akárhova. Tudom, hogy igaza van és megértem azt is ha félti a kocsit, de könyörgöm - mindig vasútállomásokon hagyom azt a szerencsétlen járművet (oké, megsúgom volt már olyan hogy mellékutcán parkoltam csak, valakinek a háza előtt, mivel nem fogok 10 dollárokat fizetni napi parkolásokért még pluszban), és nem tudom mi gond érhetné egy tök normális parkolóban. Enyhén szólva is eldurrant az agyam, "pofátlan leszek és nem érdekel mit mond" alapon megkérdeztem, hogy akkor esetleg nem vezethetnék e le egészen Viviig, szem előtt lenne az autó és semmi bántódása nem esne. Egyelőre erre még nem kaptam választ, azt mondta igyekszik nekem kitalálni valamit vagy találni valakit, aki levinne Wilmingtonig. Egyszerűen észbontó, hogy itt egy ennyire pofon egyszerű dolgot is marha nehéz kivitelezni. Most sokan megkérdeznétek miért nem megyek tömegközlekedéssel, máshogyan. Azért, mert akkor háromszorosába kerülne nekem az egész út és háromszor annyi órába, háromszor annyi átszállással. Szintén csütörtöki üzenete végére biggyesztette oda azt is, hogy miért nem jövő hétvégére szervezkedek valamit, ugyanis jön a leányzó apucija, aki valószínűleg már pénteken leveszi a "terhet" a vállamról és akkor lenne időm, lehetőségem utazgatni. Úgy látszik nem érti, hogy nem a napokon van a hangsúly. No, arról meg nem is beszélve, hogy szegény Vivit már teljesen bolonddá teszem, ugyanis mivel ő a Dunkinban dolgozik és vendéglátásban, nem ugrálhat kedvére és nem cserélgetheti a szabadnapokat sem úgy, ahogy éppen kedve tartja. Halvány lila gőzöm sincs még, hogy mi lesz. Nagyon remélem, hogy kifundál valamit anyuka, különben ahhoz sem leszek pofátlan, hogy megkérjem hogy akkor ugyan már vigyen le ő, fizetek mindent, de uccu neki - ha számára minden ennyire bonyolult és nehézkes. Fenenagy szabadság igaz? Az életben nem éreztem még ezt, hogy ennyire meg lenne kötve a kezem és másoknak lennék kiszolgáltatva, mint most.

Na még egy sztori. Sztorim a postával. Múltkor említettem a csomagot, ami másfél hónapot csücsült a New York állambeli Jamaicában, majd egy héten belül elérte végül a célját június utolsó napjaiban, a "majdnem" céltól pedig szépen, igényesen visszapostázták nekem, hiányos cím miatt. Amikor megláttam az ajtó előtt heverni a csomagot, azt hittem a guta megüt. A cím természetesen nem volt hiányos, lehet hogy csak nem volt kedvük dolgozni?...

Gyorsan összekaptam magam, másnap átcsomagolva és dobozozva mindent megjelentem a postán nagy bőszen és harsogtam, hogy a lehető leggyorsabb módon juttassák el a csomagom végre oda ahova való, mert nem állok jót magamért. Iszonyatosan rendes nénibe futottam bele, egyből kezembe nyomott egy kisebb és laposabb dobozt, hogy tegyem át a cuccost abba, mivel az eredeti megfizethetetlen lenne haha...Gondolhatjátok, semmi nem volt nálam a kocsikulcson és pénztárcán kívül, a posta kellős közepén slusszkulccsal téptem és szaggattam a hat méternyi cellux ragasztót, amivel tíz perce itthon körbetekertem a dobozt, hogy semmi baja ne essék út közben. Ja, mindenki engem nézett. Bevallom leizzadtam párszor. Készséges és marha jól kinéző csokipasi (posta officer) jött ki a hátsó raktárból, kérdezi segíthet e - "hát mondom egy tollnak nagyon örülnék izééé...húúú..."

Végül olyan fél órámba telt az egész művelet, feladtam a csomagot ismét kicsivel olcsóbb is volt, mint Princetonból annó. Aztán a kapott számmal nyomon követem ám...És szerintetek hol van a csomag július harmadika óta? Na hol? Hát most nem jamaicai megőrzésen, hanem Philadelphiában. Két-három napig még néztem, nézegettem a dolgokat, aztán megelégeltem és ment a reklamáló email az illetékeseknek, hogy ezt már egyszer eljátszották és baromi pipa vagyok már. Persze ezt úgy "szépen" magyarosan sokkal jobban ki tudnám fejezni, de igyekeztem megint csak felvenni az udvarias formát. Erre ők meg baromi udvariasan visszaírnak egy olyat, hogy ők sajnos ez ügyben nem tehetnek semmit, ez a postai iroda feldolgozásától függ, hogy mikor bocsájtják végre útjára a dobozt meg miegymás. Borzasztóan kíváncsi lennék, hogy meddig tanyáznak most majd mégis ezen a dolgon? Gyanítom, előbb hazaérek majd, mint hogy célt érne a küldemény. Ja, persze azt minden második mondatban le bírják írni, hogy "nagyon köszönjük, hogy minket választott, nagyon boldogan segítünk Önnek és állunk a rendelkezésére" meg a többi. Hát nem tudom milyen madárnak néznek, de ez volt az utolsó alkalom, hogy őket választottam, egyszerűen cirkusz amit csinálnak és tényleg az ideg szétvet emiatt. Mit tudok erre megint csak mondani? Szintén meg van kötve a kezem.

És akkor most kapom a választ anyukától, ebben a szent minutumban, hogy nem, "sajnos" nem vihetem el a kocsit sem most hétvégén Wilmingtonig, sem a jövő hétvégén és egyáltalán semmikor sem. És hogy milyen tanácsot tudott adni? Nézzek körül, hogy taxizás terén mi újság van, hátha találok valamit "kedvező" megoldást. Kac-kac...erre már tényleg nem tudok mit mondani.

Jól van, kedves Olvasók...majd a hétvége után érkezem egy beszámolóval - valamiről, valahonnan, valamikor.

Csóközön!