Bea búcsúbulija

A new yorki két nap nekem most akkora löketet adott, amit talán Miami óta nem is éreztem. Délelőtt 11 körül kipattantak már a szemeim, gyors fürdés, ebéd (?), majd loptam csak a napot délután 4-ig. Ház üres volt, kipakoltam a cuccaimat, mostam, puccba vágtam a szobám és merengtem a magam mögött hagyott két fantasztikus napon. Egyszerűen szárnyalok most, úgy fel vagyok töltve mint egy Duracell nyuszi háromszorosan. Kedvem semmi és senki nem szegheti, imádom az életem. Minden egyes rossz pillanat megérte, amiket eddig itt átéltem. Minden egyes panaszáradatnak van értelme, ha utána olyan dolgokban lehet részem, mint a pénteki és a szombati nap is volt. Életem második legjobb döntése volt, hogy Amerikába jöttem. És tudjátok mit? Még így is, hogy nem volt éppen egy egyszerű életem vagy nem vagyok odáig meg vissza a host családomtól sem, én így is eszeveszett boldog vagyok. Az emberek, akiket megismertem. A helyek, ahol jártam. A pillanatok, amelyeket átéltem. Nem találok megfelelő szavakat. Semmire sem találom őket. Hiába áradozok és hiába ismétlem magam, biggyesztek ide százmillió képet vagy bökök be egy-egy videót, SEMMI nem adja vissza azokat a pillanatokat, amelyekben részem van. Legszívesebben mindenkivel egyszerre élnék át mindent, hogy Ti is részesei lehessetek. És ha most belegondolok, hogy bő három hét múlva húgommal és Dalmával is végigzongorázok pár ugyanilyen vagy hasonló felejthetetlen napot, majd jön az utazós két hetem is - egyszerűen olyan izgalom lesz úrrá rajtam, hogy ezt tényleg képtelenség bármivel is érzékeltetni, szemléltetni.
Rengetegen megjegyezték vasárnap azok közül akikkel beszéltem, hogy teljesen máshogy festek - a mosolyt az arcomról szinte letörölni sem lehet. Mondjuk ez nálam kilencven százalékban általánosságban is igaz, a függetlenség napján az atlantai holland lány jegyezte meg, hogy mennyire jó hogy nekem mindig fülig ér a szám, ritka az ilyen ember.

Vasárnap délután 4 körül írt Adrijana, hogy mehetek érte, mivel hazaért a host családja. Én akkor már haptákban álltam, útra készen - szóval öt perc múlva már a házuk előtt dudáltam. Bea "farewell" (búcsú) bulijára voltunk hivatalosak. Vele ittlétem alatt mindössze kétszer találkoztam; februárban a születésnapi buliján, majd májusban a bowling au pair találkozón. Emlékezhettek, talán említettem párszor, hogy nem igazán kerültünk közel egymáshoz, legtöbbször csak templomba hívott el és nem szerveztünk közös programokat sem. Viszont ő az a lány, akit mindenki imád, aki mindent megszervez, akit mindenki ismer és aki mindenkiért kiteszi a szívét meg a lelkét is. Így esett, hogy meghívott engem és Adrijanat is egy utolsó közös összeröffenés erejéig. Én már nézegettem a közösségi oldalon, hogy elég nagy esemény lesz ez, körülbelül negyven emberrel. Tudtam azt is, hogy iszonyatosan jó host családja van és szerintem ha valaki tiszteletére ekkora bulit szerveznek, akkor ott valami nagyon rendben van. A leányzó 2 évet töltött itt, az utódja szintén részt vett a bulin, szintén brazil. Bea szerzett magának egy amerikai barátot is, akivel már másfél éve boldog párkapcsolatot ápolnak. Két hete megvolt az eljegyzés, a brazil lány pedig büszkén mutogatta a gyönyörű eljegyzési gyűrűjét, amint beléptünk a házba. Ház? Bocsi, nem ház volt az. Palota volt szintén, hasonló mint Adrijana családjáé. Már nem is kapkodtam annyira a fejem, mondhatni megszokott már az efféle látvány hehe. Itt már semmin sem lepődök meg. Eleinte csak Adrijanaval csacsogtunk, meg persze a házigazdával. Aztán szépen lassan körénk gyűlt bemutatkozni mindenki - legtöbb korunkbeli brazil származású volt, de részt vettek a családtagok is az eseményen. Egy zártkörűbb esküvő fílingje volt az egésznek, de mi baromira jól éreztük magunkat. Az ételekről, italokról és desszertekről most nem is szólnék, de volt minden ami szem-szájnak ingere. Gyanítom még az is, ami nem ingere...csak úgy dísznek. Rettenetesen finom volt minden, mert persze jó magyar létemre végigettem mindent, megkóstoltam amit meg kellett. Két hölgyemény a konyhában sürgött, lesve minden kívánságunkat. Egy darab uraság pedig a teraszon, felállított pult mögül osztogatta a "lónyálat". Na jó, nem azt. Hanem az üdítőt, vizet, sört és bort. Ja, meg koktélokat. Na akkor bántam meg, hogy nem erősködtem jobban, hogy Adrijana legyen a sofőr...Így hát nyomattuk a spriteot ezerrel, mivel szinte vattát lehetett köpni, olyan hőség köszöntött ránk ismét. A host szülők baromi cukik meg aranyosak voltak - anyuka akár egy Barbie baba, az a nagyon tipikus amerikai "host mom", apuka nálam olyan teniszoktató látványát keltette, két "tökéletes" gyerek, akiknek a hangját sem hallottam végig. Voltak fiatalok is, de au pairek szinte csak mi voltunk ketten, macedónom társaságában. No aztán megjött Jonathan. Talán emlékeztek még arra, hogy emlegettem én március körül egy brazil legényt, aki néha jön a takarítónőkkel és besegít a suvickolásban, majd hangyabokányi idő alatt megtalált facebookon mindenféle előjel nélkül (anélkül, hogy bármit is tudott volna rólam) és jó barátja volt az előző brazil au pairnek is. Ja és hetekig ostromolt, mire végre leszereltem. És nem azért, mert nem vagyok elég nyitott és bunkón magamba fordulós vagyok, aki nem szeret új barátságokat meg ismeretségeket kötni, lehet hogy én vagyok túl maradi, de ha egy pasi egy csajt étterembe hív eszegetni és iszogatni, annak bizony nálam randi szaga van. Ezt pedig el szerettem volna kerülni. Hát a vasárnapi búcsúbulin nem tudtam, ugyanis fél óra nem telt bele, de már hozzánk is csapódott eme latin-amerikai "csődör" és végül is kellemeset beszélgettünk vele  - hármasban naná. El kell mondjam, annyira nem is néz ki rosszul és vagy ötször ismételte el, hogy a felmenői olaszok. Jól van komám, ezek szerint tudatában vagy annak, hogy a csajok bizony buknak a "bello raggazokra", örülök neki. Aztán mi ketten csajok elvonultunk enni, ismét fél óra elteltével már mellettünk virított és hát a lényegre is tértünk - miért hárítottam el a meghívásait anno?! Hebegtem meg habogtam össze-vissza, végül kisajtolt belőlem egy telefonszámot meg egy mondatot, miszerint "majd meglátjuk..."
Lehet bejátszom majd azt, hogy ha megkeres, akkor elviszem magammal Adrijanat, őt meg megkérem hogy szintén hozza el az egyik haverját, hogy tényleg ne legyen randi szaga a dolognak. Mert ne legyen, mert nem szeretném, mert van rá okom.

Főételek után és desszertek előtt összegyűlt a jónép a konyhában (tényleg vagy negyvenen lehettünk), először Bea host családja, majd Bea mondott kis beszédet, aztán az utód is megeresztett pár mondatot. Én esküszöm nem tudom mi volt velem, de majdnem elsírtam magam a gyönyörűségtől - baromira szép jelenet volt és csak álltam ott meglepetten, hogy édes istenem, valakinek azért ekkora szerencséje is lehet, ennyire szuper családja is lehet. Csodás volt minden, az au pair és a családtagok ott ölelgették egymást, Bea azért megkönnyezte a dolgot, de ha jól sejtem hamarosan úgyis jön vissza. A kis beszéd végén még vicceltek is azzal, hogy akkor majd találkozunk az esküvőn...
Mindezek után letámadtuk az asztalt és nekiestünk az édességeknek is, persze csak finoman. A többségük baromi édes volt és jó sok minden a tányéromon is maradt, de a gyümölcstál és a mályvacukor kifejezetten ízlett. Eszméletlen jó volt minden, ne haragudjatok de nem kattogtattam egyfolytában a fényképezőgépem.
Beanak nagyon nagy szerencséje volt ezzel a családdal, két tökéletes évet, rengeteg barátot és párt is köszönhet ennek az egésznek - ez aztán tényleg az amerikai álom a javából. No azért nem sajnálom annyira, amiért két hét múlva visszarepül Rio-ba na...
Fél 8 körül szedtük a sátorfánkat Adrijanaval, majd hazajöttünk. Az a pár óra egy tökéletes zárása volt ennek a tökéletes hétvégének, egyszerűen teljesen ámulatba ejt, hogy mikben van részem mostanában. Még mindig mámorban úszom és boldog vagyok. Meg hálás az ilyen pillanatokért.

                                                                 búcsúbeszéd közben...

                                                               Adrijana, Bea és jómagam

                                                         valaki távozik, valaki érkezik...

Talán ennek a "szakmának" ez a legrosszabb része; az állandó búcsúzkodás. El sem tudom mondani, hány barátomat hagytam ott tavaly augusztusban Németországban és várom iszonyatos módon a találkozást velük, és őrülök meg néha, amiért olyan nagyon hiányoznak. 

És kezdődik itt is minden "elölről". Néhány hozzám közelebb álló embertől rég búcsút vettem már, de a barátaim többsége nyáron és kora ősszel szintén elhagyja Amerikát. Nem biztos, hogy ezek a búcsúbulik, búcsúvacsorák és utolsó találkozások lesznek majd a legboldogabb pillanatai az itt töltött időmnek még, ezért igyekszem még mindenből kihozni a maximumot. El sem hiszem, hogy három hónap múlva ilyenkor már réges rég csak vendég leszek itt, és nem au pair. És pakolászok Kaliforniára...

Ez a kedves képeslap fogadott szombaton éjjel a postaládában, amikor hazaértem New Yorkból:

A Németországban hagyott barátaim Mallorcán nyaraltak és gondoltak rám :)