Magyar kollegina a környéken

Mivel nem voltam éppen a helyzet magaslatán képkészítés-ügyileg a hétvégén, ezért most két kedves Olvasótól kapott meglepetéssel nyitok, amelyek a szombati napon lapultak a postaládában:

                                                    Dominikától Angliából a Stongenhetől

                                     Anitától egyenesen Magyarországról, drága fővárosunkból

                                                      Millió köszönet mindkettőtöknek!

Hát nem egészen úgy volt az a péntek, ahogyan én azt megálmodtam. Fél 6-kor anyuka üzenete keltett (engem ez akkor már egy cseppet sem érdekelt), de 8-ig mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül vissza is aludtam. Utána aztán rámjött a takaríthatnék, pakolászhatnék. Mosás ezerrel, huzatolás, szelektálás a szobámban, aztán megint mosás. Közben gyerek tergetése, etetése majd itatása. Dél körül (már utazótáskákkal felszerelve - éljen!) elvittem ismét az egykori lovasoktatóhoz, az oroszhoz. Akinek akkor csak az édesanyja volt otthon és szegényem kézzel-lábbal próbálta tudomásunkra hozni, hogy nem beszél angolul, de itt a fejfedő és mehetünk isten hírével. Ilyenkor úgy, de úgy megcsillogtatnám gyér orosz tudásom (?) - azt a pár szót, amit szerintem mindenki ismer -, aztán általában azonnal inamba is száll bátorságom. Pedig olyan aranyos volt a néni, és olyan jó volt hallgatni az akecentusát (ami ugye nekem sem idegen annyira, elvégre kelet-európai vagyok). Megcéloztuk a legközelebbi Starbucksot és egy órán keresztül kellett várnunk Grace apjára. Soha nem találkoztam még a pasassal, hangját néha telefonon keresztül hallottam, a házban értelemszerűen nincsenek kitapétázva a falak a képeivel és anyuka sem szokott arról áradozni, hogy mennyire jól néz ki. Ülünk nagyban a Starbucksban, Grace eléggé normálisan elemében volt, még kellemesen el is vihorásztunk, amikor felkiáltott, hogy "megjöttek". Álljon meg a nászmenet, először is mi ez a többes szám? Ja, hogy pótanyukát is felpakolta. Rendben van, nem tudtam. Pótanyuka mint egy Barbie baba, hosszú, nyílegyenes, szőke haj, habos-zsabos rózsaszín felső és jó pár centis cipellő, lobogtatja hajkoronáját és teszi a szépet (még a nevemet is tudta azelőtt, hogy szóltam volna egy árva szót is). Őt követi apuka, nekem meg földbe gyökerezik a lábam. Apuka ugyanis egy eléggé (!!!) jókiállású izompacsirta, de ezidáig még nem sikerült rájönnöm, hogy melyik színészre hasonlít. Mert bizony valakire nagyon, szemem ugyan nekem is van, két perc alatt megállapítottam, hogy az ő korában nem egy eldobandó darab. Kezet ráztunk - el sem akarta engedni a mancsom -, majd kérdezte hogy meddig boldogítom még az ex-feleségét és a drága lánykáját (persze ezt nem így, ilyen formában) - feleltem, hogy még úgy október elejéig teljesítek szolgálatot, aztán nálam "arrivederci" van. Sajnálkozott nagyban, de hát nincs mit tenni. Grace cuccait átpakoltuk az ő kocsijába, majd pát intettem és hazaszáguldottam. Egész út alatt nem hittem el a látottakat, ha még nem mondtam volna - full pozitív benyomásom volt róluk. Persze, elsőre ne ítéljen az ember, még akkor sem ha az az "ítélet" ennyire pozitív.
Hazafele beugrottam még a postára, megtankoltam a kocsit. Itthon aztán fürdés, hajmosás, gyors skype drága jó családdal, aztán jelzett Evelin (az új magyar au pair), hogy nagyon unatkozik és nem találkozhatnánk e előbb. Hát naná hogy de. Gyorsan leküldtem valami ebéd-féleséget (brazil hot-dogot)...

...majd elszáguldottam felvenni az újonnan érkező magyar "delegációt". Takaros kis Lila Akác közben lakik, kacsalábon forgó palotákkal a környéken, ahonnan minimum egy órát kell gyalogolni, hogy emberi környezetbe érjen az ember. De nekem abszolút tetszik. Első körben elhoztam hozzánk, megmutogattam és elmagyaráztam neki pár dolgot, állatok körüli teendőket elintéztem, majd fél 8 körül megindultunk, hogy felvegyük Adrijanat. Érdekes és furcsa volt most abban a szerepben lenni, hogy mindent én tudok (?) és magyarázok az újonnan érkezőnek, hogy képben vagyok ki kicsoda, mi micsoda és mi hogyan működik. Pedig úristen...olyan mintha én is csak most jöttem volna, néha még úgy érzem, mintha én is új lennék és totálisan nem tudnék semmit sem. 

A BBQ au pair találkozónkra a tanácsadó házában - na jó, igazából mesekasélyában - került sor. Természetesen egy másik körzettel összevonva, hogy még csak véletlenül se tudjuk kitalálni, hogy ki tartozik közénk és ki a másik csoporthoz. Megmondom őszintén, nem sokan hitték el amikor elmondtam, hogy január óta vagyok itt, mivel a találkozókon nem túl szorgosan vettem részt és inkább igyekeztem a régi körzetemben lévőkkel jóban lenni, körülbelül azt sem tudom ki és mi fán terem nálunk. Annyit tudok, hogy vannak a németek meg a brazilok...meg egy-ketten rajtuk kívül még. A tanácsdó nagyon kis aranyos meg kedves volt, a férje meg oltári szimpatikus. Kicsit olyan nagypapás. A ház nekem - hogy is mondjam "too much", azaz túl sok -, talpalatnyi hely nem volt. Mindenhol székek, fotelek, fényképek, karácsonyi díszek, tipikusan hatalmas amerikai konyha, teraszon már sül a pecsenye (bár az sült volna!). Sikerült 20 perccel előbb érkeznünk, beszélgettünk kicsit a tanácsadóval, majd megtámadtuk az üdítőket (hol a sör és hol a bor? egyáltalán hol a welcome drink?). Volt Sprite, Cola és víz. Minden mennyiségben, őrületesen sok, borzasztóan sok. Közben érkezett a többi lány is - németek szépen sorban, olyan szőkén-németesen, baromira németül duruzsolva. Jött egy szédült olasz lány (nem is találkoztam itt még olasz au pairrel sehol sem), egyből letámadott minket, hogy "how much time are you here?" - szegényemnek még nem túl jó az angolja, de én imádom az ilyen embereket, nem tehetek róla. Kis bohókás, olyan nagyon olasz volt. Próbált barátokat szerezni, odament mindenkihez bemutatkozni, egy hónapja érkezett egyébként, Milánóból. Majd arra a kérdésére, hogy "melyik a tanácsadó?", már nem bírtuk ki és majd' megszakadtunk a röhögéstől. Ezen a hangulaton dobott még az, hogy a teraszra kivezető ajtón láthatatlan szúnyogháló volt és az egyik német lány azonmód belesétált, majd vissza is pattant arról. Ott volt végem. No mindegy, ami minket illet - elvoltunk. Nézelődtünk és próbáltuk találgatni, vajon ki van a mi körzetünkbe és ki nem német vagy éppen brazil. Nehéz dolgunk nem volt. Evelinnel érkezett egy ukrán és egy német lány, ők nagyon jó fejek és aranyosak. Az asztalok roskadásig voltak ételekkel - amerikai hot-dog és hamburger, tésztasaláta, valamilyen leves, mexikói chips valamilyen csípős szósszal (ezt imádjuk). A hot-dog, hamburger és tésztasaláta nem igazán nyerte el tetszésünket - csak körbenéztem a lányokon, de ábrázatukról minden leolvasható volt. Mivel éhesek voltunk, mindent megettünk. A "legnagyobb" gondom az volt, hogy végre normális virslit ehetek, de az édes kifli miatt még az is élvezhetetlen haha. Jöttek a desszertek, cookie minden mennyiségben, mini muffinok, ilyen süti meg olyan süti. Mi akkor már a kipukkadás határán voltunk, pedig alig ettünk valamit. Közben ment az ismerkedés (én is mintha totál új lettem volna), telefonszámcserék, meg "jéé, te facebookon ismerősöm vagy, végre találkozunk személyesen is, ez hihetetlen!" - mert ilyenből is van ám sok. Voltak fura arcok...vagy megint azt kell mondjam, talán mi vagyunk furák. Ki tudja. Ami engem illet, már annyira nem törtem magam az új ismeretségek kötésén, szűk három hónapom van és bőven elvagyok azokkal akikkel elvagyok. Nem akarom plusz búcsúzkodásokkal megnehezíteni majd a dolgom. Evelinnek persze segítek ha tudok, de elég szépen feltalálta magát. Nagyon sok au pair megy most haza - augusztusban, szeptemberben főleg. Majd jön az utánpótlás és minden szuper lesz. Megbeszéltük amit meg kellett, ettünk, ittunk, mulattunk - fél 11 körül szedtük a sátorfánkat és elindultunk haza. Először Evelint, majd Adrijanat dobtam ki. Fél 1 körül ágyba zuhantam én is, azzal a tudattal, hogy nem hegedűs zenebonával nyitom meg a szombat reggelt és aludhatok ameddig csak kedvem tartja.

Szombaton reggel 5-kor megébredtem (ez már nagyon berögzült), de sikerült visszaaludnom 11-ig. Mint akit fejbevertek és legalább három napos bulisorozaton, vagy nem alváson van túl, törölgettem csipáimat még délután 1-kor is, amikor skype konferenciát nyomattam a tengerentúllal. Aztán rámjött a "semmi kedvem semmihez" életérzés, de írt Evelin, hogy marhára unatkozik megint, a család pedig egyedül hagyta, szóval nem lenne rossz, ha kitalálnánk valamit. Passzív semmittevést óhajtottam rendezni szombaton, de azt hiszem mély depressziókba estem volna ha itthon maradok, így hát tíz perc alatt összedobtam magam és elmentem hozzájuk.
Méretes kutyájuk majdnem megevett, kis kajla és mohó a blöki. Alig bírt magával, megszeppenni sem mertem, úgy menekültem le az alagsorba. Evelin nagyon szép helyre került, a családja kis szimpatikus (akkor még csak fotón láttam őket), az alagsori lakosztálya pedig sokkal jobban tetszik, mint az enyém. Haha, mindig az kell ami a másé - ugye ismerős ez?! Beszélgettünk, kimenekültünk a kutya elől a teraszra - hiába, valahogy nem sikerült kordában tartani -, majd megéheztünk és kifőztünk egy kis tortellini tésztát. Közben természetesen megjött a család - állandóan mosolygós apuka, aki azt sem tudja milyen nap van. Anyuka kis kedves, kenyérre kenhető típus, körülbelül egymagas velem, amikor elmondtam, hogy Chicagoban kezdtem pályafutásom, felcsillant a szeme (éppen múlt héten üzletelt arrafelé) és mondta, hogy mennyire imádja ő is. Három kölök jó arc nagyon - 6 és 12 éves szőkésbarna hajú fiúkák, 10 éves szőke lányka. Elevenek ahogy kell, futkosnak és sikítoznak ahogy kell - minden rendben. Evés után levonultunk az alagsorba, készítettünk egy tervet, hogy mit tudok megmutatni az újdonsült kolleginának a környéken. Így vettük utunkat először a Montgomery Mall felé, ahol még én sem voltam soha az életben, holott 20 percre található tőlem. Nem olyan nagy, mint a King of Prussia, de elég szépecske és végül is a fontosabb üzletek így is fellelhetőek. Evelin vásárolgatott keveset, nálam spórolás van. Vacsora gyanánt pedig ki-ki elmajszolt egy jól kinéző, szimpatikus pizzaszeletet, majd mekis fagyival "öblítettük" azt le.
Anyuka mindeközben elkezdett nekem sms-ezni, hogy éppen most olvassa az au pair esszém (időben végül is - mióta is vagyok náluk? január vége?) és kérdezi, hogy tényleg rendőr akartam e lenni? Meglepettségemben azt sem tudtam mit válaszoljak, a mall kellős közepén. Na meg ez most hogy jön ide, éppen ilyenkor. Annyira bírom azért, hogy ennyire "jól" tájékozódottak velem kapcsolatban. Ezek szerint mielőtt hozzájuk kerültem, ők el sem olvasták az anyagom...most meglepődjek? Mindenesetre válaszoltam, hogy igen, tényleg rendőr akartam lenni, de ilyen-olyan okok miatt nem sikerült, amit a mai napig sem bánok, mivel nem lenne belőlem jó rendőr. Valószínűleg nagyon unatkozhatott, mert jött a következő üzenet, hogy ugyan miért nem lenne belőlem jó rendőr? Mivel én nem unatkoztam éppen, sok kedvem nem volt vele vad üzenetváltásokba kezdeni, így leszereltem egy frappánsabb válasszal, azután már békén hagyott.
8 körül hazavittem Evelint, fél 9-kor már lőtték a pizsit. Akarom mondani filmmaratont tartottam.

Vasárnap 11 körül sikerült kikászálódni az ágyból, anyuka erőteljes porszívózós hadműveletei után. Itt Amerikában nem jártam még olyan házban, ahol ne nyikorgott volna a padló - egyszerűen mindent hallani, ami két emelettel feljebb zajlik azt is. Különösképpen nem zavart, akkor ugrottam fel az ágyon amikor leejtette a porszívót - gondolom én, mivel akkora robaj keletkezett, mintha mennydörgés lett volna odakint. Oké mondom, akkor ideje felkelni. Puszta három órán keresztül semmi egyebet nem csináltam, csak skypeoltam és beszélgettem az otthoniakkal (Később aztán megtudtam, hogy én ezzel semmi vagyok. Freja 8 órán, az ukrán lány pedig 5 órán keresztül beszélt a családjával aznap). Fél 3 körül összeszedtem magam és elindultam, hogy ismét felvegyem Evelint. Ezúttal a King of Prussiaba vittem (kedvenc mall), gyorsan ettünk egy snacket (akkor körülbelül egyikőnk sem evett egész nap semmit), majd átviharzottunk a mozihoz, ahol találkoztunk Frejaval és Marjoleinnel, mivel időpontunk volt 4.50-kor Magic Mike-kal. Jegyeket gyorsan megvettük, beültünk a terembe. Megmondom őszintén kicsit bennem volt a félsz, a heti denveri mozis lövöldözés miatt, majdnem a legutolsó sorba ültünk és én alapos terepszemlét tartottam, hogy milyen alakok vesznek minket körül. Szinte csak nőneműek voltak ugye, értelemszerűen. Anya azt mondta, ha ilyen lövöldözős eset előfordulna, akkor húzzuk ám le a fejünket hahaha...természetesen csak viccelt. No mindegy, ez a denveri eset megérintett amúgy. Hihetetlen mennyire veszélyes országban élek, nem?! :)
A film ugye, Magic Mike névre hallgat. Annyit róla, hogy szerintem minden nőnemű embernek kötelező megnézni. Tudom persze, vannak olyanok akiket nem igazán hatnak meg az izmos férfitestek, sem a "táncosfiúk", de ez azért több annál. A látvány sem volt elenyésző, naná hogy nem. De én személy szerint halálra is röhögtem magam - tetszett na. A filmnek 7 körül lett vége, nekünk már foglalásunk volt az egyik közeli japán étteremben, amely a Kabuki névre hallgat. Ott találkoztunk Oksanaval (ukrán, régi körzetemből) és Kathlennel (német, ő volt az előző au pair az előző host családomnál, ez volt a második alkalom, hogy találkoztam vele és még mindig nagyon szimpatikus). A hely engem nagyon megfogott, hangulatos és olyan nagyon japán volt. Mindenki kikérte a kis eledelt, volt leveske, majd a sushi rollok. Csevegtünk, csipegettünk, nevetgéltünk - szuper volt minden.

                                                                Kathleen, Freja és én

                                                              Evelin, Marjolein és Oksana

Ja igen, Kathleen története némileg érdekes - legalábbis szerintem. Amikor végzett a középsulival Németországban, akkor kijött au pairkedni és két évet húzott le egy öt gyerekes családnál, Chicago mellett. Majd hazament, és rá pár évre tavaly augusztusban ismét kijött és került az én előző host családomhoz, majd rematch után egy másikhoz. A chicago melletti családdal eszméletlen jó kapcsolata van máig is, télen meg is látogatta őket. Augusztusban megy haza, majd jön vissza, nem is máshova, mint Chicago mellé és azt hiszem feleségül megy valakihez. Igen, az ilyen sztorik sem ritkák. 
Desszert gyanánt megcéloztuk az egyik közeli fagyis helyet és megkoronáztuk a mennyei vacsorát. Vasárnaphoz képest szokatlanul későn, negyed 11 körül értem haza, de nagyon szuperül éreztem magam. Mint látjátok, abból hogy egész hétvégés relaxációt rendezek, nem sok minden lett, de nem is bánom. 


Hétfőtől megkezdem sulimentes, két hetes "szenvedésem", csak lovardázunk és minden nap imádkozni fogok, hogy anyuka ugyanolyan maradjon, amilyen az elmúlt héten volt, ne szúrja a szemét az, hogy így alig lesz dolgom napközben. Mennék még Princetonba, de ez van. Ezt a két hetet már fél lábbal is kibírom, aztán végre az én második vakációs hetem is eljön - minden éltető erőmet ez adja most, abból táplálkozom.


Pusszantás!