Hétköznapi vegyes

Egész jól indult a hét, a vártnál sokkal jobban. Végre valahára rávettem magam, hogy ezentúl már tényleg minden nap fogok menni futni és mozgok valamicskét, ez a "nem csinálunk semmit, autóban ülünk éjjel-nappal és csak eszünk" - érzés annyira nem kapott el. Ha el is kapott, akkor ezennel most vége, nem bírnám megszokni ezt az életformát na. Miután leparkoltam a kissrácot a sulijában, hazaszáguldottam, felkaptam a futós gönceimet és uccu neki. Röpke 25 perc jutott most, nem több. Így is két órám szabad egész nap, egyelőre "bemelegítésnek" ennyi elég (tavaly minden nap 40 percet futottam a germánoknál egy csodaszép tó mellett...na ja, édes élet). Sajnos futásra alkalmas parkot még itt nem nagyon fedeztem fel, talán azért mert nincs is...Így esett az, hogy az autóúton kell köröznöm, utcákba be, utcákból ki. Ez a forgatókönyv jelenleg, de néznem kellene valami erre alkalmas helyet, mert így a forgalom és az autók között ez annyira nem "funny". Amint hazaértem azt hittem összerogyok; körülbelül fél éve nem űztem semmiféle sportot. Ez nem is én vagyok. Még mielőtt bevetettem volna magam a zuhany alá lépcsőztem párat itthon haha, majd iziben megcsináltam ötven darab felülést (ezt is fél éve hagytam abba, azelőtt minden nap két éven keresztül ötvenet lenyomtam). A kis dolgaim után következő zuhany baromi jól esett, úgy éreztem magam mint aki újjászületett. Szeretném ezt ezentúl napi szinten bejátszani. Egy az hogy nekem kell a mozgás, másik ok talán az hogy Miamiban majd illene kinézni valahogy hehe...Na jó csak viccelek, nem az a fő ok, de a semmittevés amit eddig űztem az valahogy nem az én asztalom.
Igaz hogy nem sok az a délelőtti két óra, de az embernek mindig arra van ideje amire akarja!
Dél körül már ott voltam a gyerekért a suliban, majd megállított az egyik anyuka hogy nincs e kedvünk náluk ebédelni és összehozni gyorsban egy playdate-et ("játszós randi" a kölköknek). Ennél a családnál már egy alkalommal volt a "fiam", mondom menjünk csak mi baj lehet, addig sem nekem kell pesztrálnom. Követtük az anyuka kocsiját, magamtól az életben nem találtam volna oda, ők is az isten háta mögött laknak egyel. Anyukának két fia van (2 és 3 évesek), a ház palotaszerű kis kulipintyó valamiféle erdőség közepén, az udvarban akkora medencével hogy abban tíz darab öttagú család vígan ellubickol. Oké, azt hiszem itt rendben leszek - gondoltam magamban. Sok dolgom nem is volt, ültem és bambultam, néha anyuka szólt hozzám egyet-egyet, de szerintem kicsit felszínes ember. Nagy hévvel kérdezget, de a válasz nem igazán érdekli lényeg hogy a gyerekei elvannak az "enyémmel" és pont. A két kölke valami eszméletlenül neveletlen és "ki ha én nem" stílusú. A világ összes létező játéka megtalálható ott - minihullámvasút a garázsban, ilyen-olyan kisházak Pókermbernek, Batmannek, kutyafülének, szobákat elfoglaló vasúthálózatok és töménytelen mennyiségű legó. Erőteljesebben rájuk bírtam volna szólni, amikor elkezdték a játékokat püfölni, rugdosni, lapítani, horpasztani ahogy csak bírták - anyuka elintézett mindent egy "excuse me honey"-val, az agyam eldobom. Marha idegesítő dolgok tudnak ezek lenni.
Ebéd alatt persze nem terülj-terülj asztalkámat értettük, snack volt kéremszépen. Ami annyiból áll, hogy kaptam egy majonézes-pulykamelles szedvicset - igen, egyet. Így néz ki itt az ebéd. Én nem is értem, hogy hogy bírja ki itt az ember reggeltől estig egy-egy szendviccsel és/vagy a reggeli müzliadaggal!?
Kettő körül fogtuk magunkat és hazajöttünk, ismét csak követtem anyukát. Máskülönben még mindig ott köröznék valamerre. Nem sok időnk volt itthon; gyereket beültettem a tv elé majd mint az őrült ruhákat vettem ki a mosógépből, be a szárítóba, majd hajtogattam. Fél 4 körül el kellett hoznunk a két nagyobbikat a suliból; hétfőn mindig ezt játszom mert zongoratanár jön hozzájuk 4-re és addigra muszáj itthon lenniük. Nem sokkal azután már anyuka is hazaért, kerekedett röpke fél órám mialatt beszéltem a szülőegységekkel, majd húztam le segíteni a vacsoránál, elpakolni a konyhában.
A hétfői nap fénypontja, szívemet melengető eseménye mégis az volt, amikor kinyitottam a postaládát és megpillantottam a karácsonyi képeslapot a nagyszüleimtől és egy "vaskosabb" tasakot Anditól és Norbitól, egyenesen Münchenből. Ó mama, lassacskán tényleg megérkezik minden - megint feldobódtam és száz fokon pörögtem. A képeslap gyönyörű, a tasak tartalma pedig egy levélke volt, csupa-csupa kedves sorral, meg is hatódtam...és akkor a tasakból kicsusszant egy cd is, rajta a Norbiék által szerkesztett zenei mixekkel - csak nekem sálálálálá. Tudják hogy a zene (is) a mindenem, de jajj istenem annyira hiányoznak egyem meg őket, hatalmas boldogságot okoztak ezzel. Azt gondolom nem kell mondanom, hogy azóta maxon bömböl a cd (persze fülessel), de rendesen feljönnek közben az emlékek meg minden amiket együtt éltünk át. Annyira jó hogy minden egyes számhoz tudok kötni valakit vagy valamit, egy-egy pillanatot.

A keddi napnál kicsit megint a "pokol-hatás" érvényesült - azzal kezdődött a reggel, hogy anyuka közölte velem; beszélnünk kell, vagyis beszélni szeretne velem. Folytatódott azzal, hogy ezután egy órával hívott a tanácsadóm - éppen vezettem, így nem hallottam és felvenni sem tudtam. Utána hiába próbáltam hívni, írtam neki sms-t is, semmi reakció nem érkezett. Na gondoltam magamban, akkor annyira talán nem is fontos. Viszont ez már jót nem jelent, ha hív. Mindig csak emailt ír, sohasem hívott még csak a fogorvosos ügyem kapcsán még anno. Ennyiben hagytam a dolgot, de alapos gyomoridegem meglett egész napra - sík ideg voltam, semmihez sem volt kedvem (főleg dolgozni nem) és szinte alig ettem valamit.
El kell mondjak valamit; a fogorvosos ügyem megoldva - már ami az anyagiakat illeti. Nem áll szándékomban itt most boncolgatni és feszegetni a témát, annyi a lényeg, hogy otthonról kapok segítséget, ennek köszönhetően nem fogok ettől a családtól függeni sehogy sem, anyukának ezentúl nem kell a pénztárcámban "matatnia". Elmondhatatlanul hálás vagyok ezért a segítségért, magamtól nem kértem volna soha. Lássuk be "vészhelyzet" van, ami miatt alaposan rosszul is érzem magam, mert nem azért jöttem ide ki, hogy otthonról támogassanak anyagilag. Ez a tervem megdőlni látszik. A segítséget elfogadtam és mondhatni pontot is tehetünk az ügy végére. Igen ám, de az összeget keddre vártam, egy átutalós helyen folyt az egész művelet, ahova nekem el kellett (volna) mennem és fel kellett (volna) vennem a pénzt. Miután kitettem a kissrácot a sulinál, útnak eredtem - most vagy soha. Térkép volt nálam, plusz általam rajzolt kis nyilacskák, firkálmányok. Konkrétan másfél órát töltöttem az autóban, a tizenpár sávos úttól elkezdve mindenhol jártam, gyanítom a térképről is lemenőben voltam már. Nagyon megijedtem, mert a kisvárost ahol az úgynevezett Western Union található az égegyadta világon nem leltem meg! Arra utaló jelek voltak, hol kell lemennem az autópályáról, de amint letértem egy újabb tizenpár sávos úttal találtam magam szemben. Egyre csak távolodtam el a kiindulási ponttól, kezdtem kétségbe esni nagyon is - vajon hogy fogok visszatalálni? És egyáltalán átjutni a visszafele menő sávokra? Mert azt ugye mondanom sem kell, hogy az autópályának én abban a pillanatban se elejét, se végét nem észleltem. Nagyon kivoltam, fogalmam sem volt mihez kezdjek. Az sincs, hogy leállsz és megkérdezel valakit, mert csak suhannak el melletted az autók - jól sejtem olyanok, amelyeknek a sofőrje tudja is, hogy merre van az arra. Valahogy aztán lecsalingáztam az egyik "exit"-nél és halovány reménysugárral rákanyarodtam a visszafele vezető útra. A pénzfelvétel így elmaradt, már csak az lebegett a szemem előtt hogy jussak már végre haza (akkor már csak egy órám volt addig, hogy a kissrácért kellett volna mennem a suliba). Megúsztam az esetet és hatalmas szerencsém volt, hogy visszataláltam - nekem Pápa utcái után ez kissé szokatlan, gps nélkül meg pláne. Többet így nem indulok útnak, pedig esküszöm százszor csekkoltam le interneten a helyes útvonalat.
Délután sok játék, anyuka fél 5 helyett szintén 6-kor esett haza. Holott itt voltak mindketten nem lehettem szabad, segítettem csinálni a vacsit majd mondták hogy ha nem vagyok éhes, akkor nyugodtan feljöhetek a szobámba. Mondanom sem kell hogy akkor már csak erre vágytam, az előre bejelentett beszélgetésem is elmaradt anyukával. Kivoltam idegileg, tömör gyönyör volt az egész nap.

Még nem hiszem hogy említettem, de brutál nehéz megjegyezni azt hogy a három gyerek közül az egyiknek sima csokis puding kell, a másiknak legyen hab a tetején, a harmadiknak meg a vaníliás-csokis verzió. Nem mindegy az sem, hogy milyen kekszet kapnak; enyhén sósat vagy sósat. Ötféle kenyér van, mert a két nagyobbik olyan válogatós hogy a tizenöt magosat csak a fiú eszi meg, de a húsz magosat csak a nagylány. Az egyik ilyen módon, a másik amolyan módon szereti az almát (nem mindegy hogy van felvágva). Először néztem, hogy miért van ötféle tej itthon és kérdezik meg tőlem hogy milyen tejet fogyasztok - én azt mondtam tökmindegy, de amit elém tesznek az a víz állagával egyenlő és a másikból nem ihatunk (mi, felnőttek), mert az csak a gyerekeknek van. A bacont hol két percig, hol négy percig kell sütnöm - ez is gyerektől függ. Ahh annyi ilyen apróság van hogy el sem hinnétek, én ennyire válogatós gyerekeket még nem láttam. Húgom hozzájuk képest nudli! Igen, sokszor rontok el dolgokat, akkor anyuka általában erőteljesebben rámszól, de ha lista lenne írva róla, hogy kinek mi jó és hogyan, akkor sem jegyezném meg egy év alatt sem.
A másik idegesítő dolog mostanában, hogy a kissrác rendszerint bepisil minden áldott éjjel. Ja nem bocsi, nem is éjjel - már olyan 11 óra körül. És akkor az egész család futkozik, hogy a négy réteg plédet, lepedőt, rongyokat felhúzzák az ágyra, párnákat cseréljenek és még lehetőleg be is indítsák a mosógépet a cuccokkal. No ilyenkor a gyerek rázendít és üvölt mint a sakál, mert ugye aludna a szentem...Mindennek fültanúja vagyok, robog az egész ház, de mivel a szülők szobájától kettő, a gyerekekétől másfél méterre vagyok így nem is nehéz nem hallani az egészet. Már csak azt nem értem, hogy a három éves gyerekre legalább éjjelre miért nem lehet pelenkát adni még vagy miért kell három decis kakaóval itatni lefekvés előtt - ész hova mész? :)
Így esik az, hogy minden áldott nap 20 perc a délelőttömből azzal megy el, hogy újrahúzom a kissrác ágyát - vagyis már a két ágyát. Mivel az utóbbi napokban bekészítettek hozzá egy matracot is, így a földön alszik, ha bepisil akkor pedig éjnek évadján felfektetik az ágyra és aludhat tovább. Hát nem csodás? És komolyan mondom, hogy négy réteg lepedő van alatta, pléd meg minden finomság, aminek megvan a menete hogy mit hova kell tűrnöm. Oké persze, ők sem tökéletesek...

A keddre beígért beszélgetésre természetesen szerdán sem került sor - gyanítom csak be akart ijeszteni és nincs semmi gond. Jó, nem gyanítom, remélem. Apuka itthon volt délelőtt, ami ritka. Nekem nem kellett korán kelnem, de 8 óra körül nagyon fitten ugrottam ki az ágyból verőfényes napsütésre és boldogan. Aztán benyögtem anyukának, hogy kaptam pénzt otthonról a fogamra és megkértem segítsen elhozni, mivel előző nap nem boldogultam. Annyit mondott, hogy nézzem meg alaposabban azt a térképet és próbáljak eljutni megint, mivel neki dolgoznia kell és nem ér rá ezzel foglalkozni. Így hát nagy csüggedten kerestem egy másik útvonalat, ami nem azon a bizonyos "Blue Route"-on megy keresztül, majd megindultam. Az út jóval hosszabbnak ígérkezett, húsz járókelőt kérdeztem meg (mondjuk mindenkire úgy kellett vadászni, köztudott hogy itt mindenki a kocsiban ül), ücsörögtem három bankban, az ott dolgozók pedig előszeretettek telefonálgattak nekem hogy s mint, merre...megfordultam körülbelül három benzinkútnál is - megint totál kétségbe voltam esve, mivel senki sem tudott épkézláb eligazítással szolgálni. Végül meglett az utca, de a harmincas házszám égen, földön sehol. Leállítottam egy nénikét és bácsikát, akik közölték velem, hogy az általam keresett Western Union egy éve nem működik azon a helyen, ami nekem kell. Na ott elborult az agyam, eléggé felpaprikázott hangulatba kerültem, a világ összes whiskyje sem tudott volna megnyugtatni úgy gondolom...Az óra persze ketyegett, a gyerekért hamarosan mennem kellett, de a pénzre szükségem volt, mivel közeleg az újabb időpont a fogorvoshoz. Bepattantam a kocsiba és hazaszáguldottam a már említett "kék úton", időközben rájöttem hogy annyira nem nagy ördöngősség eltájékozódni rajta. Itthon volt apuka, anyukának még a kocsiból szerettem volna jelezni hogy mi van, de az üzenetrögzítője kapcsolt be. Rohantam a géphez és megnéztem hogy mégis hol az istenben van a közelben Western Union, majd ismét kocsiba pattantam - akkor már csak másfél órán volt az egészre. Vissza az imádott "kék útra", lekanyarodás itt, felkanyarodás ott, majd megleltem az úgynevezett Super Fresh Food-ot, ami azt jelenti hogy egy hatalmas élelmiszerbolt közepén volt egy kétszer kettes pult, ahol az egész hadműveletet elintézték nekem. Végigremegtem az egészet - már cikáztak a lehetséges kérdések a fejemben, hogy valami nincs ott ami kellene, valamit nem vittem magammal, valamiért nem tudnak fizetni...Végül aztán minden rendben ment, mögöttem kapásból ketten ágaskodtak szorgosabban és nézték hogy mi folyik ott. Aláírtam egy-két papírt, belevágtam a pénzt a tatyómba és rohantam, vissza sem néztem. Ilyesmi pillanatokat nem kívánok soha senkinek sem!
Bár nem a saját pénzem, boldognak és felszabadultnak éreztem magam - ettől a családtól biztosan nem kell függenem, anyuka felhagyhat az összes kis hülyeségével és megnyugodhat végre.
Vissza a "kék útra", hipp-hopp 20 perc alatt már itthon is voltam...egy időben anyukával, ugyanis esze ágában sem volt itthonról dolgozni ahogy azt nekem lefestette még a reggel, akkor szállt ki a kocsiból amikor én és éppen jógáról jött, kis kulaccsal, sportfelszerelésben. Jól van mondom engem aztán nem érdekel mit csinál, de a kamuzást nehezen viselem, ennyi erővel mondhatott volna annyit is, hogy bocsi nincs kedvem segíteni neked, menj egyedül. Méghogy dolgoznia kell...Aztán ezzel a lendülettel azt is kijelentette, hogy gyorsan lefürdik és már megy is el itthonról, mivel ha a gyereket elhozom a délelőtti sulijából és őt meglátja, akkor csak vele akar majd lenni egész nap, ráakaszkodik, ergó nem működik így a dolog. Oké, mondom a te gyereked de már régen rossz ha menekülni kell előle - vicces. Volt még egy órám beszélni az otthoniakkal, fél órán belül láttam anyukát elhajtani a kocsival - de legalább nem kell azon izgulnom hogy mikor miért szól be, nyugalom van nélküle én azt mondom. Elhoztam a kissrácot, délután játszottunk, anyuka 4 körül ért haza - apuka és a nagyok szintén. Pörögtem és forogtam még egy kicsikét körülöttük, majd mivel láttam hogy felesleges vagyok, elvonultam.
Holnap (ma) korán reggel megyek a fogorvoshoz. Először vonattal, majd az igencsak veszélyes negyeden belül a városban taxit kell fognom. Na ez eredetileg úgy volt, hogy apuka majd bevisz, mivel úgyis Philadelphiában dolgozik és akkor szokott járni dolgozni, de ki tudja miért, változott a terv. Picit felelőtlennek érzem őket, hogy ennyi pénzzel is utamra bocsájtanak egyedül, de persze nem kötelességük elvinni. Megoldom. Őszintén szólva fogalmam sincs miért csinálják ezt, nem ártottam nekik semmit és rossz fát sem tettem a tűzre vasárnap óta, amikor anyuka mondta hogy elég szuper most minden...Amit a rovásomra írhatnak az két dolog; hétfő este az én hibámból összetört egy borosüveg, mivel a mosókonyha hűtőjének az ajtajára állítottam és apuka kicsit nagyobb lendülettel nyitotta ki, így meglett a baj. Nem voltak idegesek, feltakarítottam. Kedden reggel pedig ebédet csináltam a kislánynak a sulira, de a tésztához hozzáadtam a sajtos szószt és nem vettem ki előbb a tésztát a forró vízből - erre anyuka kicsit bedühödött és idegbeteg módjára a mosogatóba öntötte az egészet (...) Hát ha ez a két "apróság" azóta befolyásolt valamit, akkor ámen. Én is hibázok, aláírom. Nem is keveset, nem is csak hetente, néha napi szinten. De abban biztos vagyok, hogy mióta volt a beszélgetésem a tanácsadóval és anyukával, azóta ezer fokon vigyorgok és pörgök amikor csak lehet, mézes-mázas vagyok az összes gyerekkel és tényleg sokkal jobb velük a kapcsolatom is. Én ennyit tehetek, ennyi telik tőlem. Idővel értékelhetnék azért...

                                                                            Klautól

                                                                 Papától és Mamától

                                                                  Anditól és Norbitól

Most sajnos nem volt alkalmam képeket készíteni, a héten nem jártam érdekes helyeken. Mégis beszúrtam a kis otthoni meglepetéseket, amik színesítették a napjaimat :) Amúgy nem kell megijedni - ez mindenkinek szól, mert rendben vagyok. Várom a februárt (még mindig!), eme éltető hónapot és éldegélek...hiányoztok & puszi!