Aki sosem kockáztat, annak nincs mit remélnie

Elhatároztam, hogy mégis váltok. És nem szeretnék senkitől sem elnézést kérni vagy rosszul érezni magam amiatt, mert valaki csalódott bennem vagy nem ezt várta tőlem. Nagyon magyarázkodni sem akarok, úgy döntöttem egyszer leírom mit miért teszek így. Ha lehet ilyet mondani "foggal körömmel" küzdeni fogok, hogy legyen egy normális családom és találjak mást, mert semmiképpen sem szeretnék hazamenni. Eldöntöttem, hogy még novemberben itt maradok - így a későbbiekben nem tudom majd magamat okozni azért, mert nem adtam ténylegesen időt az egésznek. Előttem áll még a hálaadás és az, hogy megismerjem a lányukat is. Valamint az, hogy majd ott hogyan viselkednek velem. Sokat mondjuk ez sem fog nyomni a latba, mert ennyire erős elhatározásom még soha nem volt.

És amiért így döntöttem...visszaolvastam a napokban a német blogom és szinte minden bejegyzésben előjött az hogy majd az amerikai családválasztásbál arra fektetem a legnagyobb hangsúlyt, hogy nagy városban élhessek...és ez annyira nem is lett volna fontos, de így elkezdtem gondolkodni, hogy igen mennyire akartam én ezt - erre hol vagyok? - a világvárostól egy órányi vonatozásra, ahova szombaton este is 10.40-kor jön az utolsó vonat. Hányszor mondtam el továbbá azt is, hogy valami melegebb helyre vágyom - erre hol vagyok? - egy olyan részen, ahol Amerika leghidegebb telére kell hogy készüljek :D IMÁDOM CHICAGOT - félreértés ne essék, de már ott is feladtam minden elhatározásom...itt kezdődik a baj, hogy odavolt mondhatni minden álmom...a másik nagyobb gond ott van, hogy én amikor ránéztem ennek a családnak a képére egyáltalán nem voltak szimpik...és hétfőtől péntekig lettek azok mire a beszélgetésre került a sor. A barátaim, családtagjaim tudják, hogy így voltam ezzel és már az első nap nemet kellett volna mondanom ennek a családnak, mert úgy vélem ha az elején már gondolkodni kell az ügyön vagy akármi, az már hosszú távon eleve nem lehet jó...és végül ugye kikötöttem itt, mert hogy mennyi sok a szabadidőm és ez mind rendben is van. Az egyetlen gondom az, hogy elhamarkodtam és nem néztem kicsit jobban a dolgok mélyére.
Ennek az egésznek annyi a lényege, hogy már megint anno augusztusban másokra hallgattam és azt néztem, hogy tíz emberből kilenc nekem mit tanácsol és ha szerintük szuper, akkor szerintem sem lehet ez olyan rossz. Tévedtem. És ez hatalmas hibám - nagyon remélem, hogy ez az év majd megedz annyira, hogy végre valahára csak egyszer ki tudjak állni az igazamért és a saját álláspontom mellett ahelyett, hogy azt nézném mások szerint mi a jó (nekem). Félre ne értsetek, mert nem hibáztatok senkit sem (szegény family aggódik, hogy ők "hajszoltak" bele ebbe az egészbe mert nagyon mondták, hogy ez jó lesz), de ez nem így van!!! Csak az én hibám az egész, sürgősen változnom kell. Tudom hogy meg lehetne ezt szokni, minden nagyszerű lenne és alkalmazkodás meg "leszarom" gyógyszer, miegymás de senki nem hiszi el mi van itt. Az összes dolgot ami itt szép lehetne (mondjuk sajnos csak kettőt tudok mondani - a hely és a sok szabadidő) elcsúfítja mindaz, amit el kell(ene) tűrnöm. Kezdődött minden a telefonkártyával, aztán anyuka viselkedése, a kocsi-témája és a körülmények. Lehet gyenge vagyok, tudom hogy sokan nem fognak megérteni de végre ez a saját egyéni döntésem és ki fogok állni mellette (legalábbis eddig így van). Biztosan minden egészen más lenne akkor is, ha a város kellős közepén laknék valahol és csak kitenném a lábam az ajtón, minden gondom elszállna. De nem így van. Azt is tudom, hogy százból majd kilencvennyolcan azt mondanák, hogy maradjak és bírjam, de könyörgöm én nem azt akarom hogy másnak legyen jó (miközben nekem nem az). Leírhatatlanul hálás vagyok a sok tanács és hozzászólás miatt, szuperek vagytok egytől-egyig, de ezt a döntést azt hiszem nekem kellett meghoznom. Sokan bírnák, tudom. Sokan rosszabb helyen, rosszabb családnál vannak, tudom. De én mégis szeretnék tenni ellene. Kipróbálhatná bárki, hogy milyen itt így élni, ugyanúgy ahogy én teszem. Elhiszem, hogy ki lehetne hozni ebből a dologból is biztos mindent. Biztosan okkal kerültem ehhez a családhoz, viszont okkal érzem azt is, hogy váltanom kell és miért ne sikerülne!? Kitartok, akarom és erős leszek.
A jelenlegi állás ez. Nagyon-nagyon félek, mert iszonyatosan szeretnék az Államokban maradni! De nem tudom mi lesz - állítólag a rematchek többsége sikerül. Hiszek benne, hogy nekem is sikerülhet és lehet jobb! Remélem az itteni életem jó irányba alakul majd.
Ha én ezt az egészet megmondom a tanácsadómnak (eddig úgy van, hogy december eleje lesz az ideje), akkor valószínűleg nagyon okosan kell érvelnem, hogy miért is akarok ennyire váltani. Biztos hogy a család érdekeit fogja nézni először, az is lehet, hogy keresztbe tesz és nem fog nekem egyetlen családot sem ajánlani, akkor viszont én sem tehetek majd semmit - belegondolni sem merek ebbe. Igyekszem vele ezalatt az idő alatt egy jobbfajta kapcsolatot kialakítani, de így nem könnyű. Tulajdonképpen csak magamra számíthatok majd, mégis "beleugrok" így ebbe az egészbe. Azért az félelemmel tölt el, hogy egy emberen múlik a jövőm szinte...
Nem tudom mennyire veszi majd jó érveknek azokat a dolgokat, amiket mondani fogok neki. Elmondom, hogy az állatokkal nem lenne hatalmas gondom, de itt sajnos az alapvető higiéniával és tisztasággal rettenetes gondok vannak (nem tudom szabad e elmondanom így, de kénytelen leszek), aztán megemlítem neki hogy zavar, hogy néha a kocsit sem adják oda, zavar hogy a többségnek fizetik a telefonkártyát csak nekem nem, valamint azzal is gond van, hogy egyszerűen nem érzem azt, hogy egy hullámhosszon lennék a családdal és bármelyik családtaggal. A gyerekkel ugye alig vagyok, nagy szüksége nincs rám. Egyáltalán nem érzem magam hasznosnak, elviszem ide-oda aztán ennyi (au pairkedni jöttem, nem lazsálni!) és ez így nekem néha unalmas. Anyuka olyan, amilyen. Rá nem szeretnék majd kitérni bővebben, köztudott ugye, hogy a tanácsadómnak a "szíve csücske" - hát ez van. Egyszerűen ez nem az én életem. Én így érzem és ez az én döntésem. Ha pedig alapból nem érzi jól magát valahol, valamilyen helyzetben az ember, akkor az hosszú távon sem hiszem, hogy jó lehet. Lehet, hogy sok mindenkinek úgy tűnhet, hogy fejjel megyek a falnak, tudván hogy a tanácsadóm majd nem biztos hogy készséges lesz, de nem fogom ezt az egy évem így leélni csak úgy mert rettegek tőle és attól, hogy mi lesz ha nem sikerül a rematch.
Ha az élet úgy hozná, hogy mennem kell haza - ergo nem találok a két hetes időszak alatt családot majd - akkor megyek, nem tudok mit tenni. Baromira szomorú leszek, hazamegyek, de visszajövök. Au Pairkedek még egy kicsit valahol, ismét megkeresem a pénzt az egészre és akkor már tudom, hogy mikre kell majd a legjobban figyelnem. Igen tudom, hogy biztos nem sok ilyen ember van, akit "eldob Amerika" és csak azért is visszajön, én ilyen vagyok. Ja és hallottam már nem is egy esetet ilyet, hogy másodszorra bejött valakinek. Miért ne pont nekem?! :)

Én még mindig tagja vagyok az iwiwnek, lehet hogy ez furcsán hangzik. És egyetlenegy alkalmazást használok minden áldott nap, az pedig a napi idézet. Kedden este pedig ez volt "az üzenet számomra":
"Aki sosem kockáztat, annak nincs mit remélnie."
(Friedrich Schiller)
Értelmetlennek és lehetetlenségnek tűnhet, hogy éppen az ilyenekben hiszek és ennyire sokat adok arra, hogy éppen "mit dob a gép" aznap, de valahogy ez a mondat nagyon találó volt az utóbbi napokat nézve. Magam sem tudom miért, de megerősített bennem valamit és akkor mondtam ki magamban 1oo%-osan is, hogy mit is akarok. Ebben a mondatban szerintem minden benne van. Tudom, hogy nézőpont kérdése az egész - vannak akik azt az oldalát látják ennek, hogy ha maradok és kibírom akkor ezáltal erősebb leszek és majd büszkébb lehetek magamra, a másik oldal viszont azt fogja mondani, hogy igen lépnem kell és mennem kell az események elé, hogy jobb lehessen, mert ha meg sem próbálom, akkor értelmetlen az egész...

És megint csak itt a dal - és ismét csak azt tudom mondani, hogy akkor mutatta egy kedves ismerősöm, amikor nagy gondolkodásban voltam - szóval csak hallgattam és hallgattam, majd lassan összeraktam a mondanivalóját és hasonlítgattam a mostani szituációmmal.
Végül is inkább a refrén a lényege:

Leb' deine Träume dann gehört dir die Welt!
Du weißt ganz alleine was dir gefällt!
Du musst kein Sieger sein,
mach dich nie wieder klein!
Leb' deine Träume
--------------------------------------------------
Éld az álmaidat és így tied lesz a világ!
Egyedül csak te tudod, hogy mit szeretnél! (németül - ami neked tetszik, és nekem ez most nem tetszik ami van) :)
Nem kell hősnek lenned!
Ne becsüld le újra magad! (ennek az egy mondatnak a helyes fordításában nem vagyok biztos, de annyira nem is lényeg)
Csak éld az álmaidat!

Kedves Olvasók, Család, Barátok, Ismerősök, Mindenki! Tényleg ne haragudjatok ha kicsit csalódást okoztam, higgyétek el nem állt szándékomban és haza menni sem szeretnék. Minden hozzászólást és megjegyzést szívesen fogadok - legyen az negatív vagy pozitív, de ez most az én életem és döntésem, úgy hiszem 21 évesen már kicsit a saját lábamra kell állnom, mese nincs. Nem haragszom semmire és senkire, akik anno biztattak, csak magamra. De ugye csak a saját hibájából tanul az ember.
Nem könnyű időszak következik - így is lehet mondani, de erős leszek, küzdök és kibírom. Minden tanácsot szívesen fogadok továbbra is, nem lesz bennem semmiféle harag ha valakivel esetleg nem egyezne a véleményem... :)
Jól vagyok, nem kell aggódni. Csak jön egy kisebb váltás az életemben...

Sok puszi,
Vivi