CHICAGO-szerelem és rematch

Először is szeretném még egyszer nagyon szépen megköszönni a sok támogatást és a biztató szavakat. Őszintén szólva nem hittem volna, hogy ennyien támogattok majd, borzasztóan jól esik és igyekszem nem csalódást okozni.

Sok mindenkinek említettem, hogy nem igazán tetszik így a munka, hogy alig csinálok valamit. Egyszerűen nem érzem magam hasznosnak. A szabadidőm sem tudom okosan eltölteni, mert mások dolgoznak én pedig nem vonatozhatok azért minden egyes szabad napomon a városba. Az idő sem megy, anyuka szerdán és csütörtökön itthon van és mindent ő csinál, a gyerekkel a többi napon is csak a kocsiban találkozom, így alig beszélünk valamit is. Nem érzem magam au pairnek, nem érzem azt hogy valamiért is hálásak lehetnének nekem. Ahogy azt már írtam, nem lazsálni jöttem és én is csak egészséges kereteken belül vágyom a szabadságra, mint bárki más. Sokan biztos körberöhögtök, hogy nekem már az sem fekszik, hogy ennyi szabadidőm van, de higgyétek el egy olyan helyen, ahol nem szeretsz lenni és a legközelebbi nagyváros is jó egy óra vonatozásra található az idő sem telik annyira és abszolút meg vagy lőve, hogy mihez kezdj magaddal. Vállaltam, hogy 13 éves gyerekre fogok majd vigyázni, és megint itt jön elő az, hogy nem jártam alaposan körül a témát és körülbelül a pillanat hevében döntöttem. Ez már mindegy is, kár rágódni a múlton.
Nem érzem továbbá azt sem, hogy én a család bármelyik tagját is úgy megszerettem vagy megkedveltem volna, hogy az maradásra bírjon. És azt hiszem tettek és tesznek is ellene alaposan, hogy ez megtörténhetett. A volt "családom" képére még ma is ha ránézek, rettenetesen hiányoznak. Bár okoztak nem is kevés bosszús pillanatot, a gyerekekkel sem volt mindig rózsás a viszonyom, a szülők is olyanok voltak amilyenek, de szeretem őket. Mindennek ellenére szeretem őket és hiányoznak. Mert au pair-számba vettek, foglalkoztak velem, segítettek, kérdeztek és rengeteg szép pillanatom volt velük. És játszottam sokat a gyerekekkel, mentem velük az összes edzésre, segítettem nekik, barátjuk lehettem.
Ott tényleg au pairnek éreztem magam, az idő csak úgy rohant. Nem mondom, hogy itt is halálra akarom dolgozni magam és minden nap túlórázni mert tudom hogy sok van ilyen is, de azért valamennyit mégis csak jó lenne nem?!...

Csütörtökön ismét off napom volt. Egész nap zuhogott az eső és fújt a szél. Néha-néha elővettem a kis kresz könyvet, lapozgattam és olvasgattam, de úgy érzem nem lesz olyan egyszerű az a vizsga. Nem tudom melyik nap még, de jövő héten kerül rá sor - gyakorlatra és elméletre egyaránt.
Pénteken is simán ment minden, suliba vittem, majd elhoztam a gyereket. Apuka egy öt napos kiruccanás után este ért csak haza - nem értem igazából milyen munkája lehet, hogy hetente 5 napokat távol van, érdekes :) Este sem csináltam semmit, punnyadtam és időben lefeküdtem mivel szombaton dolgoznom kellett.

Reggel 8 körül keltem - nem volt túl jó kedvem, mert iszonyatosan jó idő volt és meleg, nekem pedig itthon kellett maradnom, nem mehettem a városba. A dolgom annyi volt, hogy délelőtt elvittem Alexet egy edzésre, délután pedig egy meccsre. A hátralévő időben elvolt itthon a spanokkal. Ez kicsit így frusztrál na...Elment a semmivel a napom fele. Az hogy ezt realizáltam reggel, az még semmi nem volt. Lementem a konyhába és ott várt egy cetli nekem címezve anyukától. Annyi volt a lényege, hogy vasárnap délelőtt kell apukával gyakorolnom a vezetést, ez az egyetlen és utolsó lehetőségem arra, hogy mindent átvegyünk a jövő heti vizsga előtt, mert ha az nem sikerül akkor nem fogják odaadni a kocsit, hogy vezethessem. A "vasárnap délelőtt", az "utolsó lehetőségem" és a "nem fogják odaadni" részek alá voltak húzva - remek! Egy kicsit felhúztam magam, mert már mondtam nekik pénteken hogy vasárnap legalább bemennék a városba, ha már ugye szombaton nem tudok, de hát mikor máskor lehetne gyakorolni mint vasárnap délelőtt?! Ráadásul az a közöny és flegmaság, amit a sorok között felfedeztem - legalább mintha én lennék a hibás, hogy eddig nem gyakoroltunk. Hozzáteszem már 3 hete vezetek, éppen hogy csak a parkolást kellene, meg az olyan dolgokat amik lesznek a vizsgán gondolom. Az is nagyon pompás, hogy itt képtelenség az, hogy normálisan kialudjam magam. Mert oké felkelek korábban vasárnap, hogy tudjunk menni már reggel vezetni és elérjem a fél 11-es vonatot. Ez rendben is. De szombaton sem tudtam aludni ameddig akartam a munka miatt. Hét közben pedig ugye anyuka nem közölte velem, hogy szerdán szabad vagyok - ergo 7-kor keltem. Csütörtökön pedig kopogtatott 8 óra előtt, hogy ma jön a takarítóbrigád és keljek fel (mindig 10-re jönnek). Értem én, hogy nem alhatok minden nap 11-ig és délig, de a szabadnapomon ha úgy akarom akár az egész napot átalszom na... :D Jó sok a bajom, igaz?! :D
Szombat délután aztán elvittem Alexet a röplabdameccsre, majd felhívtam anyukát hogy maradnom kell e vagy végeztem. Azt mondta nyugodtan menjek amerre akarok, mert 5 percen belül ő is ott lesz. Találkoztunk is, megbeszéltük hogy akkor vasárnap reggel vezetés - a 10 órát tűzték ki időpontnak. Majd mondtam neki, hogy bemennék a városba...Válasz: "Mennyire szereted Chicagot!" - de gondolom érzitek milyen válasz, legalábbis én éreztem. Magyarra fordítva minek megyek mindig a városba haha...:D Igen, lehet hogy a többi au pair nem ment ennyiszer, mivel messze van, de én nem a többi vagyok, én ilyen vagyok és azért mentem, mert jelenleg abban lelem minden örömöm. És még a kocsit is odaadta képzeljétek, a vasútállomásig - mondjuk nagy immel-ámmal, de örültem mint majom a farkának. Száguldottam is haza (eltévedtem, de a gps hazahozott), olyan szinten fel voltam dobva hogy az mesés. Egyedül mentem be, de ez ugye nem számít.
Konkrét terv nem volt, mire beértem besötétedett (6 órára), megint csak mentem amerre láttam. Végül úgy döntöttem, hogy felmegyek a John Hancock Centerbe - hasonló a Willis Towerhez. Szerettem volna látni egy másik helyről a várost, immár sötétben. És most voltam először este Chicagoban - fenomenális ez a város. Szerelmes vagyok. Éjszakai fényekben is gyönyörű és elragadó. Jajj, látnotok kellene! :) A Hancock-ban elég hosszan kellett sorbaállni, majd lifttel mentünk fel (jó 2 perc biztos volt, 96. emeleten tettek ki minket úgy emlékszem). Máig sem értem miért, de INGYEN volt! Pislogtam nagyokat, előtte megnéztem interneten és azt írták 14 dollár, de így megint csak nagyon boldog lettem. Aztán fent valahogy nem ilyenre számítottam - már ami azt illeti, hogy honnan lehetett gyönyörködni a látványban. Ugyanis kitettek minket először az étterem, majd a bár részen. Képzelhetitek. Olyan elit helyen én még életemben nem jártam. Mindenki puccban volt, csodásan feldíszített asztaloknál ült, kortyolgatott éppen valamit, lágy muzsika, koktélbár, stb. A legszebb az egészben, hogy "üvegfalak" vannak - szóval miközben te eszegetsz és élvezed az életet, Chicago a lábaid előtt hever és a város fölött ücsörögsz éppen. Hát én csak tátott szájjal bámultam, ha nem a saját szememmel látom, akkor tuti nem hiszem el. Egyszer nagyon szeretnék ott én is eszegetni valakikkel, olyan nagyon jó lenne! :) Képeket nem nagyon mertem csinálni, mert állandóan oda kellett kéretőznöm egy asztalhoz, had fényképezzek már, kicsit kínos volt... :) A látvány viszont mindenért kárpótolt. A Hancock Center szinte a tó mellett áll és látni lehetett a partot, a Navy Piert és mindent! Szavakkal nem tudom leírni, mennyire szép volt. A képek persze nem adják át az egészet. Bementem a mosdóba és ott is üvegezett volt minden, így végre tudtam lőni pár értelmesebb képet is - olyan 15 percet tölthettem ott. Ki hinné ugye, hogy a sloziból a legjobb a kilátás?! :D
A Center után mint aki jól végezte dolgát tök ingyen és bérmentve (még mindig nem hiszem el), beültem egy Starbucksba melegedni egy kicsit. Annyira nem volt hideg - pulcsis idő, csak a szél fújt.
Én viszont legszívesebben valami bárba ültem volna be mondjuk egy jó sörre, vagy akármire. Hiányzik már na...de aztán realizáltam, hogy kocsival mentem a vasútig, úgyhogy kihagytam inkább :)
Sétám folytattam a folyó partján (Chicago River), eszméletlen rálátás volt mindenre, hidakra, épületekre, folyóra - le sem vettem semmiről a szemem. Gyönyörű volt.
Soron következett ismét a Millenium Park - de most jól bementem ám a közepébe, ahol mindenféle furcsa épület és létesítmény van, átmentem a parkon és lementem a Michigan-tó partjára. Bevallom kicsit ijesztő volt, mert egy lélek sem volt lent, fújt a szél, kicsit hullámzott a víz, sötét is volt és hát az ember lánya nem a legnagyobb biztonságban érzi magát ilyen helyzetben...:) Ennek ellenére sétáltam egy kicsit közvetlenül a tó mellett - világosban tuti gyönyörű lesz -, láttam a világítótornyot, a kikötő egy részét, a jacht-klubot, sok nyuszit a fűben majd elindultam vissza a vasútállomásra, a vonatra. Éjfél körül érhettem haza. Ez a városban töltött pár óra volt az egész hetem legboldogabb időszaka. De ezt ugye már mondanom sem kell. Chicago tényleg nagyon a szívemhez nőtt, én biztos vagyok benne, hogy nincs olyan ember akinek ne tetszene...:)

                                                                           Mesés

                                 Michigan Lake a John Hancock Centerből - ezekért a képekért megszenvedtem

                                                                                          Wrigley Building

                                                                       Michigan Lake

Még szombat estéjén elhatároztam, hogy vasárnap elmondom a családnak, hogy váltani szeretnék. Alig aludtam aznap éjjel, forgolódtam, fáztam és minden bajom volt. Ha életem pillanatait kell nézni és mondani három olyan eseményt, amik előtt majdnem ájulásig izgultam - ez köztük van. Rettenetesen féltem hogy fogadják majd. Korán keltem, mert senki sem mondta hogy vissza kell állítani az órát, így 7-kor már mentem fürdeni, hajat mosni. Utána beleszaladtam apukába, aki közölte hogy iszonyúan korán vagyunk ám még. Nem probléma, legalább volt időm lelkiekben is felkészülni az egészre. Ugye vezetés lett volna a program azelőtt, hogy a városba veszem az irányt...de én megelőztem azt és mondtam apukának, hogy beszélni szeretnék velük. Akkor már remegtem mint a kocsonya és tördeltem az összes ujjam, de belekezdtem a monológba ami körülbelül 4 percet vett igénybe. Sikerült nagyon okosan (szerintem) megoldani a témát - még csak szóba sem hoztam az állatokat, a körülményeket, a kocsit és a telefonkártyát sem. Azt mondtam, hogy nem érzem magam jól, nem vagyok boldog. Nekem hiányzik az, hogy gyerekekkel kelljen tenni-venni - viccesen hangzik, de basszus én tényleg dolgozni akarok :D -, nem érzem magam hasznosnak és talán nem ilyen idős gyerekre akarok vigyázni, mert így csak sofőrködök. Azt is szóvá tettem, hogy igaz nekem a szerdát és csütörtököt kiadják szabadnak, de néha be kell ugranom szombaton és a hétköznapokon pedig mindenki más dolgozik. Ha hiszitek ha nem, ennyi volt az egész. Anyuka csak nézett (szerintem nagyon meglepődött), apuka inkább sajnálta a dolgot, egyáltalán nem akartak marasztalni. Azt mondták ez az én döntésem, tisztában vagyok vele, hogy kemény két hetes rematch elé nézek, nagyon sajnálják, mert meg vannak elégedve velem, de maximálisan megértenek és elfogadják a döntésem. Mondtam, hogy nekem egyszerűen másra, változásra van szükségem (persze jól tudjátok, hogy a dolgok mögött azért több minden van). Apuka még meg is ölelt kicsit. Azért így fél vállról megkérdezték még, hogy ugye biztos nem velük van bajom!? Mert tényleg elégedettek velem és mondták, hogy még jó ajánlást is tudnak adni, ha arra kerülne sor. Na itt már komolyan lestem nagyokat, de legszívesebben menekültem volna. Kínos volt na...azt mondták azonnal hívjam fel a tanácsadót, így is tettem. De nekem ő még a múlt héten bejelentette (emailben érdeklődtem valami felől), hogy hétvégén nem dolgozik és nem foglalkozik emailekkel sem. Szóval hagytam egy üzenetet a telefonos rögzítőjére, majd megírtam neki is szépen mindent emailben és most várok a válaszra. Azt hiszem ezzel az okkal amit a családnak mondtam, lényegesebben jobb szituációba kevertem saját magam, és örülök hogy így meg tudtam oldani, mivel ez sokkal rosszabb is lehetett volna. Annak a bizonyos kőnek a zuhanását - ami a szívemről zuhant - talán még otthon is érzékeltétek, annyira megkönnyebbültem. Ez könnyen ment, igaz?!
Bár most jön ugye még csak a java. Tudom, hogy borzasztóan nehéz napok és hetek állnak előttem, mindenre fel vagyok készülve, de kitartok és ha törik ha szakad is itt fogok maradni!
Hiszem, hogy decembertől már egy szuper családtól, egy szuper helyről írhatom majd nektek a pozitívnál pozitívabb bejegyzéseket. Csak ezt kérem karácsonyra, semmi mást.
Na még egyszer, hogy tisztázzam a helyzetet; család tudja hogy két hét múlva itt hagyom őket, tanácsadó szerintem órákon belül megtudja, sok papírmunka következik, majd a héten szerintem már megkezdődik a procedúra is. Mindenképpen írok majd, amint biztosabbat tudok. Egyelőre a tanácsadó lépésére várok...

No és akkor hogy mókázzak itt még a végén egy kicsit - szerelmes vagyok Chicagoba! De komolyan! Jelenleg tényleg ez a város éltet :) Vasárnap - miután túlestem a túlesnivalókon a családdal - hamar puccba vágtam magam és 12.45-re már a városban voltam. Két német lánnyal volt randi megbeszélve - ők két hete érkeztek és totál újak, ez volt az első alkalom hogy a városban voltak. Voltam olyan szemfüles és hamar lecsaptam rájuk, hogy találkozhatnánk és megmutatom nekik a fontosabb látnivalókat hehe - holott én is alig egy hónapja vagyok itt, sebaj. Mivel ha a honfitársaikra várnak, akkor egyhamar nem ismerkednek meg a szeles várossal, ez sicher! Sajnos másfél órát kellett (volna) várnom rájuk, mivel gondjaik voltak a vonattal, de ugye ki az aki Chicagoban unatkozik?! Olyan nincs. Eldöntöttem, hogy megnézem a "Rém rendes család-szökőkutat" (na jó, Buckingham Fountain). Jelzem - elsőre megtaláltam. Marha jó érzés volt ott állni (már megint csak olyan helyen, amit eddig maximum a tv-ben láttam), igaz hogy tök üres volt az egész, mivel a hideg időkre leállítják. Nem probléma, a képek így is elkészültek, majd mentem is vissza a lányok elé a vonathoz. Ninaval és Annaval gyorsan megtaláltuk egymást, majd hatalmas séta következett. Terítéken volt a "Bab", Marilyn Monroe és a Navy Pier, majd egy kiadós vacsora a Water Tower Place-ben. Az imént említett dolgokat ugye én már sokadjára láttam, de szerintem sohasem unnám meg. Münchenben ugyanígy voltam mindennel, pedig aztán München hol van Chicagohoz képest...(és igenis van két szerelem!) :) No igen, a Navy Pier-ben most voltam először, mert a múltkori alkalommal csak a bejáratig jutottam. Oda majd tavasszal és nyáron kell visszamenni, őrület az a hely. Meseszép. Van Biergarten is jeeee :)
Hát ezek a leányzók meg ugye németek. Nagyon németek. Mindig ide lyukadok ki, de máshoz még nem tudok, mivel velük vagyok a legtöbbet, ami tényleg igen csak jót tesz a nyelvtudásomnak is. Az előző au pairkedésem alatt ilyen azért nem sűrűn fordult elő, hogy egész nap németül beszéltem és korombeliekkel. Hajajj, ez a két lány ódákat zengett, hogy mennyire jól nyomom és hogy mennyire irigyelnek, mert ha az angolom is ilyen jó, akkor mekkora ász vagyok már (??? - na persze hallanák az angolom hehe). Mondtam nekik, hogy egyedüli magyar vagyok itt (au pair), amire az volt a válasz, hogy ez tök mindegy, mert ha ennyire jól tudok németül, akkor ne féljek én semmit - mondom hogy ez fekszik nekik. Aztán volt olyan, hogy már annyira belemerültünk a társalgásba, hogy a vacsinál németül kezdtem el beszélni a kiszolgáló csajhoz. Nem könnyű ám egész nap két másik nyelvre koncentrálni. Nekik egyszerű persze, de én itt a magyart jól hanyagolóra veszem és minden erőmmel azon vagyok, hogy velük is és másokkal is megértessem magam két másik nyelven. Oké, nem nagyzolni akarok, de ajánlanám mindenkinek hogy kipróbálja! Ennél hasznosabb nyelvtanfolyam a világon nincsen, ezt én mondom nektek! És most látom és veszem csak észre igazán, hogy gyümölcsözik a tavalyi évem - mit gyümölcsözik, hullanak az almák és a körték a fáról, nem látjátok?! :) És bevallom őszintén, hogy iszonyat módon jól esik, amikor a németek dicsérik a németem - mert ebben valószínűleg tényleg nem kamuznak, bármiről el tudok beszélgetni velük anélkül hogy gondolkodnék. Folyamatosan megy (Németországban azért sokszor meggondoltam egy-egy mondatom) és furcsán hangzik, de itt ha németül kell megszólalnom, olyan biztosnak érzem magam mintha csak magyarul beszélnék. Jajj olyan szép is ez. És ezt a nyelvtudást az életben senki nem veszi már el tőlem jeeee! Szeretnék majd egy negyedik nyelven is tanulni...:)
Na de kicsit el is tértem...a két csajnak kicsit sok gondja volt, Nina állandóan nyafogott hogy milyen sokat megyünk és mennyire fáradt, aztán nem volt mindegy egyikőjüknek sem, hogy milyen kaját eszünk és hol, kizárólag csak a salátákra lehetett hajtani, mert ők nem akarnak meghízni. Aztán szóba került, hogy ők is nagyon hamar rátaláltak az álom családra és Anna mondta, hogy a családjánál ő a tizedik au pair, de abból nyolc német volt, mert egyszerűen mindenki a németeket imádja és keresi - ajajj. Ja és Annát már a második héten megkérdezte az anyuka, hogy akar e majd hosszabbítani az egy éve után - ajajj. A várost illetően annyira nem voltak képben, kérdezték melyik helyeket fogom megmutatni nekik és akármiről meséltem csak néztek, hogy az micsoda. Lehet, hogy csak én jöttem úgy, hogy mindennek utána is néztem!? :D Mindenben és mindenhol csak Németországot látták és keresték, megláttak egy Germany feliratot egy falon, akkor minden egyes szemszögből lefotózták azt. A Navy Pierben eleinte ki voltak kelve magukból, hogy mi az hogy nincs egy német város sem a táblákon ahol mutatják melyik nagyváros hány mérföldre van. Aztán nagy nehezen megtaláltuk Frankfurtot, de az meg azért nem felelt meg, mert miért éppen Frankfurt van ott és miért nem Berlin!? Akkor már kicsit kivoltam, de bírtam a strapát :)
Összegezve, Anna sokkal szimpatikusabb volt, sokat kérdezett, magyar szavakat is hogy tanítsam neki, vele nagyon sokat dumáltunk, Nina viszont teljesen kivonta magát a forgalomból néha még arra sem válaszolt amit kérdeztünk tőle. Nem értettem az egészet, felszínes és full német. Nem szimpi, Anna viszont nagyon. Ennyi volt, 6.40-es vonattal jöttünk haza, 8-kor már beléptem az üres ház ajtaján...

                                                                        Boldogság van :)

                                                                          Willis Tower

                                                                 Buckingham Fountain

                                         Akárhányszor ránézek a képre, fülemben cseng a Rém rendes család zenéje :D

                                                                             Bab

                                                                                                         Bab belseje

                                                                                                      Navy Pier

                                                                 Akkor meg is céloznám azt az 5293 mérföldeset...;)

                                                                     Biergarten jeeee :D

Holnap új nap, új hét virrad. Mostantól minden más lesz.
Puszi az orcátokra :)

p.S.: A képeken szereplő, fejemen látható sapkát még a vasárnap folyamán sikeresen elhagytam, azt hiszem ott ahol ettünk és gondolom valaki felszedte igen gyorsan sebesen, mert igen csak mutatós darab, már nagyon  hozzám nőtt. Kutathatok fel újat, pedig úgy szerettem...