Maradok, visszatérek...

Amint azt a cím is mutatja - egyelőre még ne várjatok otthon - maradok! Rettenetesen boldog vagyok, pénteken itt hagyom ezt a családot végleg és végre. Az előző bejegyzésem nem volt túl vidám, eléggé ki voltam borulva az elmúlt héten, valahogy nem láttam még a végét ennek az egésznek. Azt hiszem szerda este hívott egy anyuka - mindenféle előzmények nélkül (tanácsadóm nem szólt, nem hívott, nem írt), majd fél órát beszéltünk telefonon. Utána nem sokkal kaptam tőlük képeket és esszét.
Kicsit az új családomról. Anyuka indiai, apuka pedig svéd származású, mindketten ügyvédek. Három "gyerekem" lesz, 10 éves fiú (ő a legszimpatikusabb a három közül, hasonlít a "német gyerekemre", már most imádom), egy 9 éves lány és egy 3 éves kisfiú. A két nagyobbikkal nem sok dolgom lesz, reggeltől délután 4-ig suliban vannak, de azokon a napokon amikor anyuka dolgozik, ő is otthon van már fél 5-kor. A 3 éves fiú preschool-ba jár minden délelőtt és délben kell majd elhoznom, 4-ig vele vagyok. Anyuka a héten csak 3 napot dolgozik, szóval úgy érzem nem kell majd túlságosan megszakadnom sem, hiába a három gyerek. Minden hétvégén pénteken vagy szombaton este dolgoznom kell, valamint nagy ritkán ha megkérnek akkor vasárnap is. Természetesen ezeket a napokat majd hét közben és ünnepnapokon visszakapom. Ha anyuka otthon lesz, akkor általában csak délután 4 után kell besegítenem, ha nem bírna a három gyerekkel. A legnagyobb elvárása az volt, hogy állatira rugalmasnak kell lenni és mindig alkalmazkodni az új helyzethez vagy a változásokhoz. A jelenlegi au pairjüket emiatt váltják le (28 éves, német lány). A család Pennsylvania államban, Philadelphia-tól 25 percre lakik, Rosemont-ban. Háziállat nincs, a házuk és a szobám totál rendben van (kaptam képeket), rend van és tisztaság mindenhol (anyuka ezt is kihangsúlyozta és kérdezte, hogy én milyen vagyok). Kocsit mindig használhatom, egy Volkswagen Passatot fogok vezetni. A gyerekek tényleg nagyon aranyosak a képek alapján, szülők szintén. Nem tudom miért, de nekem nagyon fontos, hogy a kép alapján is megfogjanak és én így voltam. Hiába szeretem a rendszerességet és a megszokott menetrendet, most elfogadom azt, hogy rugalmasnak kell majd lennem. Úgyis minden családnál más lenne a baki. A helynek szintén örülök (bár közben megszakad a szívem, hogy itt kell hagynom Chicagot - ez volt az egyetlen örömöm itt, de nyáron visszatérek még!), mert New York-tól másfél, Washington DC-től pedig ha jól tudom 2 és fél órányira leszek, óceántól pedig egy órányira. Azért ezek a tények is fontosak. Most az hogy nekem ezúttal Philadelphia jut, oké. Lehet, hogy nem lesz egy Chicago, de ha lesz kivel és hasznosan eltöltenem a szabadidőm, akkor gondok nem lehetnek. München sem volt egy világváros, ami mindig pezseg, mégis jobban tetszik akárminél.
Külön örülök, hogy nem teljesen amerikai családnál leszek. Egy az, hogy mindig is vonzott a keleti kultúra, másfelől szerintem izgalmas lesz egy ilyen sok nemzetiségű családdal élni. A csütörtöki és a pénteki napon szinte csak emailek mentek a családdal, végig érdeklődőek voltak és sok mindent kérdeztek az előző au pairkedésemről, a családomról, a host családomról, tulajdonképpen mindenről. Ilyen jó kifejtős kérdések voltak, én pedig igyekeztem megnyerő lenni. Szombat reggel aztán várt az email, hogy még utoljára telefonon szeretnének velem beszélni mielőtt döntenének...éppen vezettem a vasútállomásra, amikor hívott az anyuka és megbeszéltük, hogy csatlakozom hozzájuk pénteken. Utána nem sokkal megkeresett a tanácsadóm is, hogy intézi a repülőjegyem és pénteken mehetek.
Iszonyatosan örültem tényleg, már csak öt nap ennél a családnál (...)
Anyuka csütörtök este rákérdezett, hogy találtam e új családot - mondtam neki, hogy beszéltem egyel és reménykedek. Elmondta, hogy az a lány lesz a következő au pairjük, aki szerdán látogatást tett nálunk. Hát éljen-éljen, több sikert neki mint nekem volt...! :)
Szóval most tényleg madarat lehetne velem fogatni és kíváncsian várom, mi vár rám. Valamiért úgy érzem, hogy az elmúlt hónap "szenvedéseit" ott minden kárpótolni fogja (a bőröndöm elvesztésénél kezdődött a "sikerszériám"...). Most boldog vagyok. Az egyetlen dolog, amit itt imádtam az a város volt. A családdal gondjaim voltak, messze lakom Chicagotól és nem találtam barátokat sem. Bízom benne (és úgy tudom), hogy Philadelphia környékét nem csak a németek és a dél-amerikaiak lepték el. Kissé idegesít a németek képmutatása amúgy - majdnem mindegyik naponta kérdezi meg hogy állok és mi van velem, most hogy megtudták hogy megyek ők nagyon szomorúak és sajnálják hogy ennyire messze kerülök - nem tudom ez nekem eddig nem mutatkozott meg, az egyik brigád konkrétan háromszor mondott vissza találkozót, Halloween-kor sem szóltak, a többiekről meg inkább nem is beszélek, ők sem kerestek soha. A brazilok szintén nem, mivel megvan a kis csoportjuk. Nagyon remélem hogy ez jobb lesz az új helyemen majd...És igen, majdnem minden egyes alkalommal egyedül jártam a várost, és ezerszer jobb volt, mint amikor a többiekkel voltam (na jó, a brazilokkal az első szombatomon tényleg jól éreztem magam). A magam ura voltam, nem húzta senki a száját, azt néztem meg amit akartam és nem azt, amit mások akartak. Szuper volt, imádtam minden egyes alkalommal. Szóval millió bocsi, hogy minden képen egyedül vagyok, ez így alakult... :) És úgy vettem észre a többiek nem is nagyon mennek be a városba, csak ritkán.

Az "utolsó" szombatom Chicagoban őrületes volt. Ezt most pozitívan és negatívan is kell érteni. A család elutazott reggel egész hétvégére, de én is korán keltem, mondom kihasználom a maradék időm még itt. Konyhában megint cetli - "etesd és itasd az állatokat, engedd ki őket naponta többször is!" - hát nem tudom milyen madárnak néznek, azt hitték majd itthon ülök az állatok miatt, vagy micsoda?! :D Persze pityu - a kutyát szépen kiengedtem amikor este 8-kor hazaértem a városból (na ennek majd külön története lesz...). Másik cetli - "vasárnap dolgoznod kell délután 5-től este 10-ig" - remek ismét, "nagyon örültem" képzelhetitek. Az oké hogy mindig megkapom a szerdát és a csütörtököt szabadnak, de ismét tudták a szülők, hogy vasárnap au pair találkozóm van Chicagoban a House of Blues-ban. Fél 1-kor kezdődik majd a móka, de természetesen előbb le kell lépnem, hogy hazaérjek 5-re. Nem igazán értem mi a jó csudának kell itt lennem és őriznem a 13 éves gyereket, aki elvonul a szobájába, gépezik, videójátékozik, haverokkal spanol és elvan magában?! Mert ha azt mondom van itt két gyerek, akik 10 éven aluliak akkor jövök örömmel. De ezt is gondolom direkt csinálták itt nekem az utolsó hétvégémre, tudják hogy péntek lesz az utolsó napom. Mindegy már fel sem húzom magam (csak egy kicsit), hamarosan vége az itteni "rémálomnak"...
Na szóval, miközben mentem a városba hívott is az indiai anyuka hogy véglegesítsük a történetet, engem akarnak, én is őket, szóval match van. A tanácsadóm majd emailben küldi a repülési adataimat.
8.45-ös vonatra felpattantam, vonaton megreggeliztem, aztán egész nap jártam a várost. Felmentem végre világosban is a John Hancock Centerbe, totál 100% hogy ott egyszer megkajálok, ha fene fenét eszik akkor is! :)

Világosban kicsit más volt minden, ez a város tényleg őrület! Csodálatos! Nem tudom tovább ragozni, ne haragudjatok. Csak remélni merem, hogy egyszer mindenkinek lesz alkalma látni a saját szemével.
Torony után megnéztem az Oak Street Beach-et, Chicago egyik leghíresebb strandja. Ennek nyáron ugye más a feelingje, de én is elidőztem ott, nagyon meleg volt, rengeteg ember futott, gyerekek játszottak a homokban, labdáztak, sokan sétáltak - mesés volt! Annyira imádom, hogy ennek a városnak megvan a maga világváros jellege is, de ott a tó is (amit még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy tó!!) - és így annyira más arculata van az egésznek.

Strand után Michigan Ave-n végig, megindultam a kikötő és a múzeumok irányába, ahonnan csodálatos rálátás van a városra távolról. Hmm...rengeteget gyalogoltam, aranyos kis eldugott helyekre bukkantam a tó mentén, az egész napomat legszívesebben ott töltöttem volna.

Aztán sajnos eltévedtem, még a kínai negyedet akartam megkeresni, de most az egyszer nagyon eltévedtem (aztán később kiderült, hogy nem is, csak kicsit tovább kellett volna mennem), inkább vissza indultam a Millenium Park irányába...alig találtam járdát és félelmetes volt ahogy az autók baromi gyorsan elhúztak mellettem, totál idiótának nézhettek amint egyedül kószálok arra, amerre a madár se jár, lényegtelen... :)
Aztán kikötöttem Chicago egyik nagyon aranyos kis negyedében, ahol ilyen sorházak voltak. Akkor már kezdtem rosszul lenni, fáztam és egyszerre volt melegem, meg szédülgettem már és leszakadtak a lábaim is, mondom azonnal le kell ülnöm. Oké, reggel óta nem ettem akkor már, csak egy kávét ittam (hosszú távon nem nagyon bírom a kávézást) és akkor már 10 km biztosan volt a tarsolyomban. Néha én is csak lesek, hogy mekkora távokat meg bírok tenni egy nap alatt. Aztán már majdnem úgy éreztem elájulok, beültem gyorsan egy Starbucksba átmelegedni, inni, enni és emaileket csekkolni. Egyből újult erőre kaptam, de akkor már fél 6 körül járhattunk, így a vasútállomás felé vettem az irányt.

Következett eme csodálatos nap következő rossz dolga, leszakadt a táskám és ölben kellett cipelnem végig, a laptopommal meg pár pulcsival együtt (...) Aztán nagyon sok helyen le voltak zárva utcák, rengeteget kellett kerülnöm, de akkor már nem éreztem a lábaimat sem. Pedig tornacipőben voltam, de hiába, az egész napos sétát azért megérzem én is... :) Végre letelepedtem a vonaton és baromi jól éreztem magam. Szuper napot tudhattam ismét magam mögött, minden kisebb kellemetlenség ellenére is. Utolsó szombatom volt a városban olyan szempontból, hogy egy ideig...mivel nyáron visszatérek. Muszáj. Több napra. Ez a Chicago-szerelem nálam örök marad.
A vonaton már bóbiskoltam kissé, majd szinte rohantam az autóhoz hogy érjek már haza. Még ki kellett engednem a kutyát és megetetni őket. Igen ám, de nem figyeltem hogy a garázsajtót felnyitottam és az ajtó nyitva volt, így a kutya kisurrant. A frász rámjött esküszöm. Azt sem tudtam mit csináljak, gondolatban már lejátszottam a párbeszédet párszor hogy mit mondok majd a családnak hova tüntettem a kutyát és hogyan, meg hogy majd karácsonyra veszek nekik újat stb...Rohantam a hűtőhöz egy adag szalámiért, utolértem még a "kis" dögöt a ház előtt, de rám sem hederített. A szalámira meg végképp nem. Valahogy ott abban a pillanatban érdekesebb volt elfutni. Totál kivoltam, fájtak a lábaim de lebegetetve a szalámit rohantam a kutya után árkon-bokron keresztül. Olyan mézes-mázasan hívogattam mint még soha...Aztán támadt egy zseniális ötletem, a szalámis zacskót bevágtam a kocsi hátsó ülésére és a nyomába eredtem az ebnek - már kocsival. Jól az utca végén találtam rá, meglóbáltam a szeme előtt a kaját, visszadobtam a hátsó ölésre, betuszkoltam a kutyát és szélnek eredtem, haza. Hú, de gyorsan hajtottam. Addig a dög szétmarcangolta az összes kaját és betermelt mindent, de nem is érdekel inkább a szalámi vesszen, mint a kutya...(nekem mondjuk édes mindegy, de a családnak nem hiszem). Hát hatalmas mákom van, hogy hajlandó volt "beszállni" a kocsiba, holnap emiatt a kis manőver miatt ki sem engedem. De látjátok, még szerencse, hogy napközben nem tudtam megetetni és estére farkas éhes lett, különben még a kocsi ülésére készített szalámira sem moccant volna rá - huhúúú micsoda jó :D

Gyors fürdőt vettem, és azt hiszem elteszem magam holnapra. Ismét korán kelek, a 8.45-össel megyek megint a városba. Délelőtt még szétnézek kicsit, szeretnék szuveníreket is venni, 12.30-ra kell mennem a House of Blues elé. Chicago összes au pairje jön - már aki befizetett, lesz sok kaja, meg egy kisebb előadás is. Aztán rohanok haza, mert ugye nélkülözhetetlen vagyok, annyi a meló itt mindig... :)
Remélem elégedettek vagytok a beszámolóval. Az van, hogy lényegesebben más színben látok mindent, új élet kezdődik nincs mese. Azért az nem semmi, hogy röpke egy hónap alatt egész "sok" helyet teljesítettem már a bizonyos bakancslistámról hehe :)...

Millió puszi és képzeletbeli ölelés mindnekinek, péntektől jó helyem lesz, visszatér a régi pozitívabb vivi is.
Még egyszer szeretném nagyon szépen megköszönni a sok emailt, biztatást, hozzászólást, érdeklődést, segítséget - MINDENT!
Megmondom őszintén, sosem hittem volna, hogy ennyi ember figyelemmel kíséri az életem és ennyi mindenkit érdekel a sorsom. Köszönöm.
:)