Egyszer fenn, máskor lenn (kiegészítve)

Fantasztikus new yorki hétvége után ismét a "valóságban" találtam magam. Üvöltő gyerekek, hisztis kisfiú, munka és rohangálás ide-oda. Beszereztem pár karácsonyi ajándékot - apróságok csak, már úton vannak Magyarország felé. A kisfiúval elvagyunk mondhatni, hullámvölgyei vannak és ezt én mindig csak annak tudom be, hogy gyerek. Nagy figyelmet nem szentelek az egésznek, megcsinálom amire kérnek (sajnos sokszor azt is, amire egyáltalán nem kérnek) és befejezettnek tekintem a napot. El kell hogy mondjam, rájöttem pár dologra, amit igencsak rosszul csináltam ennél a családnál mióta itt vagyok. Heti háromszor mosok, gyerekek és szülők ruháit egyaránt. Tudom, hogy szabályok szerint a szülőkét egyáltalán nem csinálhatnám, én viszont mégis...Egyszer már megköszönte anyuka, de sürgősen le kellene erről szoknom. Csak most már nehéz - vagy egyszerűen csak dobáljam külön az ő ruháikat, amikor egybe teszi a gyerekekével?! Aztán vasárnap megkértek arra is, hogy ne igyak és ne egyek a szobámban, mivel amíg New Yorkban voltam bejött anyuka kiüríteni a szemetet és meglátott egy muffinos zacskót és egy fél literes üres üveget - jó, bevallom én voltam a hibás (otthon is csak néha eszek a szobában), de inni nem értem miért nem lehet?! Aztán picit zavar az is, hogy megkért a vacsorák utáni rendrakásokra...mivel legszívesebben amint végzek, tényleg már lépnék is le itthonról, de így nem tudok. Vacsorát szinte sohasem eszem velük, általában eszek valamit a kissráccal mielőtt mindenki hazaér, így már este nem vagyok éhes. Ha éhes lennék sem biztos hogy lemennék, mivel akkor még ennyi szabadidőm sem lenne késő délután - gyerekekkel kellene játszanom, segítenem teríteni, pakolászni - ergó lent lenni este 8-ig. Egyik nap kaptam egy sms-t az osztrák lánytól (talán még emlékeztek, hogy vele voltam először Philliben), hogy nem futunk e össze egyik délelőtt, jönne Claudia, a mexikói au pair is. Már csak ezen a héten lenne jó nekik így hármasban, mivel Claudia rematch miatt szombaton költözik New Yorkba, másik családhoz. Sajnos arra jutottunk, hogy a délelőtti két óráimmal amik szabadok nem sokra megyünk, mivel 20 perc mire felveszem őket, még fél óra míg eljutunk a mallba amit kinéztünk és nem lenne értelme alig egy órát ott tölteni, mivel fél 12-re vissza kellene érnem ide, hogy felvegyem a kissrácot. Ahhh, annyira mennék velük pedig...! Amikor nekem jó, késő délután az pedig nekik nem jó, mivel akkor dolgoznak, a gyerekek akkor érnek haza a suliból. Annyira nehéz így társasági életet élni hét közben is.
Idegesít az is, hogy bár tényleg minden áldott vacsora után lemegyek elpakolni a konyhában, bepakolok a mosogatógépbe, de anyuka kinyitja azt és átrendez benne mindent, mivel még az sem mindegy, mi hol van. Egetrengető hibákat nem követek el, nehogy ilyenre gondoljatok, szimplán csak megcserél két poharat mondjuk (...)
Amint látjátok, gondok néha itt is vannak. A "képzeletbeli hullámvasutam" pedig csak száguld, egyszer fent találom magam jó magasan, máskor pedig a békapopsi alatt. Tény, hogy nem ez álmaim munkája, erre itt jöttem rá csak igazán. Talán ez az au pairkedős "szakma" az "akadálya" annak is, hogy tényleg igazán szabadnak és függetlennek érezzem magam itt, a határtalan lehetőségek országában. Már most tudom,hogy még csak meg sem közelíti majd a tavalyi évem ez a mostani. Nem ez a nekem való munka, főleg így hogy olyan korosztályra vigyázok, amelyikkel sem tapasztalatom nincs, sem türelmem nincs hozzá. Percenként nézem az órát minden nap, hogy mikor ér már haza anyuka (szerintem jobban várom néha mint a gyerek) :D Nem nekem való a kisebb gyerekekkel való gügyögés és egész álló nap kisautózás.
Továbbá sajnos nem is olyan helyen vagyok, ahova igazán vágytam volna. Chicagot megszerettem, határtalanul. New York maga a tökély, de Phillivel kapcsolatban egyelőre nem érzek semmit sem. Szép város, gyönyörű helyek vannak itt is, de nem lesz sokadik "szerelem".
És ezekkel a sorokkal most nem nyafogtam már megint, ne higgyétek hogy nekem tényleg semmi sem felel meg. Aki egy kicsit is belegondol az egészbe és ismeri az egész történetem, valamint egy kicsit engem is, az nagyon jól tudja, hogy miért vagyok itt - mert nem volt más lehetőségem, a hazatérés esélye pedig még csak fel sem merülhetett. Végszükség miatt választottam ezt, otthonról meg sem fordult volna a fejemben hogy ehhez a családhoz jöjjek. Tény az is, hogy ha az előző host családom Chicagoban vagy csak a város 20 perces körzetében lakott volna, akkor még mindig ott lennék. Nem érdekeltek volna az állatok, a rendetlenség és az igénytelenség sem. Anyuka sem érdekelt volna. Nagyon jól tudjátok ti is, hogy ez a "fedősztorim" volt csak, hogy nem akarok 13 éves gyerekre vigyázni (...) Ellettem volna én ott simán, de hát valamit valamiért.
De! Most itt vagyok a jelenben, ennél a családnál és mindent csak az utazások miatt teszek. Az lebeg a szemem előtt, hogy sok olyan hétvégét fogok még átélni, mint amilyen a legutóbbi volt, hogy sok gyönyörű helyet fogok megnézni még, rengeteg tervemet fogom megvalósítani. Csak ezeknek élek, ha nem lenne így.....(na mindegy mi lenne akkor). Ez most így a legegyszerűbb, sokszor tudnék ordítani annyira elegem van néha ebből a munkából, az egész napos készenlétből, de olyankor csak összeszorítom a fogaimat és visszaszámolok. Mindig kell legyen valami, amire várnom kell, akkor talán könnyebben és gyorsabban megy minden. Nem ez az álommunka, higgyétek el. Számomra legalábbis nem. Még csak azt sem mondhatom, hogy a tavalyi év alatt elfáradtam volna, ott feleennyit nem panaszkodtam, sőt. Szimplán csak nagyon szerettem volna Amerikát látni és angolul tanulni. Ez a legegyszerűbb módja az egésznek. Szerintem az au pairek 99%-a nem azért van itt, mert hú de nagyon szeret gyerekekkel lenni. Talán tavaly az volt, ott akkor összejött minden, nem álmodtam meg, de összejött. Itt érdekesebben mennek a dolgok, valamiért így kellett történnie. Baromi sok dolgot megtanultam ezalatt a két hónap alatt már, de leginkább azt, hogy mekkora súlya van egy-egy döntésemnek. És hogy mindenért, a sorsom és életem alakulásáért csak én vagyok a felelős, csak magamat vonhatom minden döntésem után kérdőre. Igen, máshogy csinálnék rengeteg dolgot. Leendő au pairek, nagyon szépen kérlek titeket két tanácsot fogadjatok meg: a családválasztásnál soha ne hallgassatok senkire, ha van egy olyan hely ahova mindenképpen szeretnétek menni, tartsatok ki amellett minden áron! Gondoljatok bele hányszor lesz majd az, hogy elegetek lesz a családból, gyerekből, de ott leszel, azon a helyen ahova vágytál. Lehet, hogy sok idő kell ehhez is, de megéri. A másik dolog, amire a helyetekben nagyon odafigyelnék az az, hogy olyan gyerek mellé mennék, aki vagy óvodában vagy iskolában van minimum délután 3-ig. Oké, mondjuk most mondanám hogy ne is figyeljetek rám, hiszen csak egy "idegen" vagyok és ugye minden ember más, mindenki mást szeretne, mindenkinek más a fontos, az értékrend. Holtbiztos, hogy ha újrakezdhetném erre a két dologra fektetném a legnagyobb hangsúlyt... :)
És igen, igaz a mondás hogy otthonról a pörgősszékből könnyebben osztogattam én is a tanácsokat és osztogatja mindenki más, ítélkezik ha éppen úgy tartja kedve vagy azon csámcsog, hogy "na ő meg Amerikában van aztán semmi sem jó neki!" - jajj de mennyien lehetnek ilyenek is. Megfogadtam, hogy ezentúl nem érdekel. Teszem itt a dolgom - ezért vagyok itt - és valóra váltom az összes álmom, amikkel kijöttem. Senki sem állíthat meg. Otthonról mindent máshogy lát az ember, de gyere nyugodtan, próbáld ki és a saját bőrödön tapasztalhatod, hogy az au pairkedés nem egyenlő meseországgal. Valakinek nagyon bejön, valakinek kevésbé. Eddig mondhatni elégedett vagyok, hiszen a röpke két hónap alatt három nagyszerű várost sikerült bejárnom - Chicagot és New Yorkot kicsit jobban - és már így is millió tapasztalattal lettem gazdagabb és folyamatosan ismerem meg önmagam is. Remek lecke lesz nekem ez az év, efelől kétségem sincs.

Szerdán délelőtt sor került a második találkozásra a tanácsadómmal. Először velem beszélt 5 percet, majd anyukával körülbelül 20 percet. Nem hallgatóztam, de esélyem sem lett volna semmit hallani, mivel végig suttogtak. Aztán utána leültünk hármasban is...Van néhány probléma amit orvosolnom kell; igyekeznem kell velük vacsorázni vagy ha nem is eszek legalább leülni velük, mivel a nagy gyerekeket így soha nem fogom megismerni, mivel nem sok időt töltünk együtt és nagyon szeretné a család ha én is családtag lennék. Ezentúl megpróbálok változtatni ezen, meglátjuk majd mi sül ki a dologból, de meg kell hogy mondjam nem tetszik a dolog. Semmit nem utálok annál jobban, mint hogy megmondják mit csináljak és mit ne, ráadásul a szabadidőmben. Sokszor hangoztattam már, hogy nekem a szabadidő a legfontosabb, nos hát ennél a családnál elég érdekes dolgokkal kell szembesülnöm ezzel kapcsolatban. Aztán szó esett a sulikról is és nem tudom miért, de a tanácsadó és anyuka folyamatosan azt erőlteti, hogy angolt tanuljak. Nem egy embertől hallottam már, hogy semmit nem érnek itt az angol kurzusok, én mondtam nekik hogy spanyolt szeretnék, de iszonyatosan nehéz lesz összehozni, mivel a legtöbb órára úgy tudnék járni, hogy este 8-tól 10-ig. Ezt majd még "megálmodjuk", valószínűleg január közepétől indul majd be az egész. És végül szó esett a vakációs heteimről is - mondom ha már itt vagyok csak letisztázom -, jövő hétig kell pontos választ adnom mikor van szükségem az első hétre (február vége lesz valószínűleg, kicsit változtak a dolgok), ez lesz az első hetem. Ezt nekem anyuka eredetileg áprilisban szerette volna odaadni, amikor ők Texasba mennek családostól a tavaszi szünetben. Így hát február végén neki kell egy bébiszitter (...) Felajánlottam, hogy elmegyek velük Texasba, fizetném a repülőjegyem is, segítek a gyerekekkel, de nekik meg sem fordult a fejükben hogy magukkal vigyenek. Azt mondta ez családlátogatás lesz, én azalatt az idő alatt itthon maradok. Ergó lesz még egy szabad hetem április elején is, szerintem majd akkor megyek Washintonba, meg még pár közeli helyre talán. A legeslegrosszabb az egészben az (a családnak inkább), hogy így augusztusban is lesz egy szabad hetem, mivel a második hetem akkor szeretnék odaadni, amikor ők nyaralni mennek Maine-be. A kanapéról majdnem lefordultam, amikor rákérdeztem hogy akkor nekem az lenne a második hetem?! Mivel anyuka nekem 2 hete mondta már, hogy szeretnének magukkal vinni. És nem fogjátok elhinni, de az lenne a második hetem!!! Pár pillanatig nem hittem a fülemnek, csak hebegtem össze-vissza. Mondta anyuka hogy természetesen nem kell dolgoznom, Maine nagyon szép hely és szeretné hogy mint a család része velük mennék...Könyörgöm, kinek van kedve a vakációs hetét a családdal tölteni még akkor is ha nem kell dolgozni?! Ezen iszonyatosan kibuktam, meg sem tudtam szólalni. Sajnos elejtettem olyan mondatot is, hogy ha kell havonta három hétvégét végig dolgozom, de cserébe legyenek ők is kicsit megértőbbek és rugalmasak. Azt hiszem kár volt ezt mondanom, mivel anyuka rögtön hozzátette, hogy rendben, megkapom a február végét, áprilisban itthon maradok szintén egyedül és nem kell velük Maine-be sem mennem, ha nem akarok (naná hogy nem akarok!). De, akármikor szól, segítenem kell neki. Mint látjátok, tényleg nem egyszerű az életem. Most már tényleg kijelenthetem, hogy másodszorra sem lett olyan szerencsém, amilyet szerettem volna. Jobb a helyzet, persze hogy jobb. De egyelőre még nem vagyok boldog, sőt én az idejét se tudom már mikor volt zsinórban ennyire rossz két hónapom. Csak az utazások éltetnek, és a remény hogy talán megszokom idővel ezt az egészet és tudok azonosulni az életvitelükkel.

No és akkor ma délután vár még rám egy fogorvos is, anyuka beszélt az övével, azt mondta ne halogassuk a dolgot és délután 2-re adott időpontot. Jelenleg nem tudja megmondani még, mennyibe fog kerülni, de azt hiszem 100 dollár lesz az, hogy megnézni mi a gond. Anyuka felajánlotta, hogy ha nagyon szakad minden kötél, akkor fizet 50 dollárt, a másik 50 dollárt pedig én...de én ezt nem várhatom el tőlük...
Nagyon el vagyok keseredve és rettegek milyen összeget mond majd és egyáltalán mi a gond a fogammal...
Most megyek, ki kell töltenem pár papírt. Ma délutántól estig fogok csak dolgozni, a kissrác játszani megy az egyik barátjához. Majd jelentkezem...

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Már este van, délután voltam anyukával a fogorvosnál. Hát nem sűrűn volt mostanában ilyen napom, az egyszer biztos. Kereken 110 dollárt fizettem azért, hogy a doki 3 percig megbámulta a fogam és még így is nekem kellett elmagyarázni melyikkel van gond, mert magától nem volt képes észrevenni. Azt hittem padlót fogok, amikor megállapította hogy valószínűleg gyökérkezelésre lesz szükségem, amit az 1000 dollár sem fog betakarni. Azt az érzést nem kívánom senkinek, azt hittem a világ omlik össze bennem. 1000 dollár...1000 dollár egy nyaralásom itt, no és még akkor a 110 dollár amit ma röpke 3 percért kifizettem (vizitdíj). Őrületesen megszívattam magam otthon azzal, hogy alapbiztosítást választottam csak, de a kiutazásom előtt háromszor voltam fogorvosnál, betömte amit be kellett és azt mondta minden rendben. Alaposan el volt hűlve az itteni fogorvos azon, hogy ezt a rossz fogam nem volt képes észrevenni (...) Kétségbe estem egyből, anyuka látta is rajtam, próbált vigasztalni, de körülbelül megszólalni sem tudtam. Abban a pillanatban olyan utálatot éreztem az egész mindenség iránt ami itt van, hogy azt elmondani nem lehet. Mint ahogy már korábban írtam, megint úgy éreztem hogy minden ellenem van és csak azt kívántam, bár álmodnék, holnap felkelek és nem igaz semmi sem az egészből. Az egyik au pairnek a körzetemben fogorvos a host apukája, most őt fogjuk megkérdezni hogy mennyiért tudná megcsinálni a fogam. Egyelőre kaptam gyógyszert, de egy idő után visszatér majd a fájdalom, valószínű vérezni is fog, szóval valamit kell csinálni vele, így semmiképpen sem tudom kihúzni az évet. Most még körüljárunk minden lehetőséget, anyuka azt mondta segítenek, hátha lehet ebből az 1000 dollárból faragni valakinél valamilyen módon...fogalmam sincs mi lesz...Még mindig nem hiszem el, hogy velem történik ez az egész, vajon miért történik ennyi rossz velem mostanában?!
Az az igazság, hogy 100%-osan tudom, hogy ezek után tényleg csak jobb dolgok jöhetnek, ez mindig így van. Úgy látszik ez az évem tényleg erről fog szólni; egyszer lenn máskor fenn.
Ma csak 4-től dolgoztam, a nagyok elvoltak, a kicsi pedig szétbarmolta az összes legót amit mi anyukával 2 órán keresztül válogattunk, de legalább velük voltam. És vacsoráztam is velük, segítettem az előkészületekben, majd eltakarítottam evés után. A probléma az, hogy mindent és mindenki után eltakarítottam, elvileg a szülők után nem lehetne. De néha belefér, lássák hogy tényleg igyekszem. Néha tényleg azt érzem, hogy mindent megteszek és a tőlem telhető legjobb módon, de egyre csak több és több a "követelmény". Ma miután elvonultam fél 8 körül a szobámba, anyuka még lehívott, hogy rakodjam is el a legókat meg mindent amit a délután folyamán előszedtünk. Igen, pontosan ezt csináltam, mielőtt nem szólt hogy segítsek neki a vacsorát elkészíteni...Szóval, én értem hogy én vagyok az idegen, én jöttem messziről és nem én diktálok, alkalmazott vagyok, de azért nem tudom hányszor gondolnak bele néha az én helyzetembe is...Ja igen, megkértem anyukát, hogy mégis hetente fizessenek (eredetileg az volt, hogy minden hónap végén utalnak egyben), de a jelenlegi helyzet szerint sokkal jobban fog nekem jönni a heti pénz. A probléma megint abból fakad, hogy nem bírok nemet mondani akármire kérnek, rengeteg gondom volt már amiatt hogy nem vagyok elég határozott és nem bírok jobban a sarkamra állni - húgom már lehet hogy elküldte volna őket melegebb éghajlatra a kéréseikkel.

Így állok, vagyok most. Holnap végre csütörtök és alig várom, hogy szombaton egy kicsit kiszabaduljak innen. Nem kell aggódnia senkinek sem, megleszek és meg is vagyok. Azt hiszem meg kell szoknotok, hogy néha majd jönnek ilyen "hullámok" is, de igyekszem optimista maradni és továbbra is tartom magam ahhoz, hogy csak azért is végig nyomom ezt az évet - mindenáron. Van ami éltet, azokért a dolgokért teszek mindent. Megrázom magam ismét és előre tekintek.