Kedvem az egekben - Christmas shopping, au pair találkozó és Wabi Sabi

Elég korán kidobott az ágy szombaton is, lementem reggelizni, puccba vágtam magam és sajnos 2 órát vártam anyukára, míg hazaért. 11-kor lett volna találkám Juliaval (osztrák au pair), de délre értem csak oda. Anyukát muszáj volt megvárnom, mivel nem beszéltük meg előzetesen, hogy hogy fogok dolgozni délután. Végül kiderült, hogy lehet odaadja az egész napot szabadnak, mivel fáradtak és apukával sem beszéltek meg semmi konkrétat. Jókor mondta, simán bemehettem volna a városba, tudva hogy nem kell hazaérnem időre, de abban maradtunk hogy majd felhív hogy döntöttek. Délben felvettem Juliát, majd a King of Prussiaba mentünk. Ez nagyon közkedvelt hely itt, két hatalmas, három emeletes mall van egymás mellett, rengeteg étteremmel, üzletekkel, mozival, mindennel amit csak el tudtok képzelni. Egy olasz pizzériában ebédeltünk és el kell hogy mondjam, ez volt a legfinomabb pizza amit itt Amerikában ettem. Az amerikai pizza nekem nem ízlik, más a tésztája és állandóan mindenhol csak sajtosat lehet kapni, itt az emberek bele tudnának fulladni a sajtba... :) Gombás pizzát ettem, isteni volt és nagyon olcsó. Utána bevetettük magunkat pár üzletbe, én nem vettem semmit, ő néhány ruhával gazdagabb lett. Ja deee, hogyne vettem volna...megvettem a család karácsonyi ajándékait. Nem vittem túlzásba a dolgokat - 3 évesem egy puzzlet kap, a kislány egy körömlakkos-kézkrémes szettet, a nagyfiú pedig egy óceánokról szóló könyvet. A szülőknek édességet vettem és egy hógömböt, ami zenél - jó nehéz és nem is volt olcsó, de mégis jelképesen valami. Még akkor is ha én nem kapok semmit, jó érzés lesz adni, én mindig jobban szeretek adni mint kapni.

                                                                 karácsonyfa a mallban

                                                            ajándékok a gyerekeknek...

                                                                      ...és a szülőknek

                                          nem szeretek csomagolni, ezért gyorsan túlestem rajta :)

4 körül hazavittem Juliat, mennie kellett dolgozni, de közben én is kaptam egy sms-t anyukától, hogy este elmennének karácsonyra vásárolni, 6-ra haza tudok e menni?! Hát mondom persze, az semmiség. Na de nem jöttem ám haza 6 előtt egy perccel sem, kocsikáztam még, nézelődtem, beültem egy mézeskalács lattera a Starbucksba (nem fogom szeretni, ha vége lesz az ünnepeknek és kivonják a forgalomból!) és hazajöttem. Család kérdezte mi volt, hogy volt, angolul vagy németül szoktam e Julival beszélgetni - egyből rávágtam hogy természetesen németül, mire anyuka elkezdte csóválni a fejét és tudtomra adta hogy ez nem tetszik neki, mert így nem gyakorlom az angolt (...) Engedtessék már meg hogy olyan nyelven beszéljek, ahogyan szeretnék - ha akarom magyarul beszélek hozzá, hiába nem érti... :D Aztán elmagyaráztam neki, hogy elég sok időm és energiám van az egész mindenségben, amit németül tudok és a legnagyobb félelmem, hogy felejtem majd - NEM AKAROM! Ezért igyekszem amikor csak tudom a németet is beszélni, naná hogy a németekkel úgy beszélek - nem értettem miért tette szóvá. Tudom hogy angolt tanulni jöttem, de akkor mi értelme lett volna a tavalyi évemnek?! Így is sokszor érzem azt, hogy már most felejtek és kutatok a szavak után...
7 körül léptek le apukával, átvettem a kissrácot, elmeséltem neki négy könyvet, majd lefektettem. A két nagyobbik olyan csendben volt egész este, hogy fogalmam sincs mit műveltek, fél 10 körül elmentek ők is aludni.
Észrevettem továbbá, hogy a nagyfiúval valami nem stimmel. Sokszor leírtam már, hogy képek és az első benyomások alapján ő volt a legszimpatikusabb, de ugye idővel őt is megismerem. Tény, hogy nem sok mindent beszélek vele; a tesóival és a szüleivel is csak annyit kommunikál amennyit kell. Inkább magának való, elvonulós fajta. Mindig olvas és mindent magyaráz. Néha félek mondani valamit is, hátha kritizálja majd az angolom vagy ilyesmi... :D Ha valamire megkérem, akkor nagy puffogások közepette talán meg is teszi, úgy veszem észre hogy nem nagyon szereti ha "parancsolgatnak" neki. Néha csak így nézem, amikor játszanak, a kisebbeket folyamatosan oktatja és keresi a konfliktust velük, pénteken meg dührohamot kapott amikor megkértem hogy jöjjön velünk elhozni a pizzákat, amiket rendeltünk. Elkezdett kiabálni, hogy ő nem akar jönni, mire én mondtam neki hogy anyuka kérése volt, kirohant a házból és beült a kocsiba, de inkább el se képzeljétek hogy tette mindezt. Én azt hittem sokkal barátságosabb lesz majd, ezért szokták sokszor mondani, hogy ne higgyünk a képeknek és ez újra és újra bebizonyosodni látszik. Különösképpen mondjuk nem zavar, napi egy órát ha vele kell töltenem akkor sokat mondok, mindenesetre örülök hogy már nem kell majd itt lennem ha kamasz lesz, mert ha most ilyen akkor nem tudom később mi lesz...
Ami engem illet, csak moziestet tartottam szombaton - a Colombiana című filmet néztem meg, még mindig imádom. Sokkal több ilyen film kellene!

Vasárnap valami fantasztikusan, kipihentem keltem végre olyan fél 10 körül. A ház üres volt, gyorsan fürödtem, reggeliztem, skypeoltam az otthoniakkal, majd elindultam az itteni első au pair találkozómra. Kicsit féltem hogy majd eltévedek vagy nem találok oda, ugyanis itt sajnos nem használok gps-t és mindig csak térkép vagy az emlékezetem alapján tájékozódom. Ezért is voltam roppant büszke magamra, hogy egyből megtaláltam az Uno Chicago Grill nevezetű éttermet, amely körülbelül 20 percnyi autóútra van tőlünk. Ezt is csak az au pairek értik, hogy mekkora boldogság tud ez lenni, hogy egy totál ismeretlen helyen, kocsival egyből megtalálj valamit... :)

                                               au pair találkozó helyszíne - Uno Chicago Grill

Az au pair találkozó iszonyatosan jó volt, imádtam. Fel sem érhet azzal a kettővel, amelyekben még Illinosban volt részem. Az étterem nagyon hangulatos volt, minket a pincér bevezetett egy külön helyiségbe, ahol volt kandalló lobogó tűzzel, karácsonyfa, két hosszú megterített asztal, szólt a zene és...a falon Chicagoról voltak képek, de olyanok hogy azt hittem lemegyek hídba. Tudjátok, hogy nagyon kedves a szívemnek az a város, de így hogy éppen olyan helyen volt az összejövetel, hát mondom ha az összes többi au pair nem is lesz kedves vagy nem találom meg senkivel sem a közös hangot, már akkor is megéri itt lenni. Tíz percig csak bámultam körbe tátott szájjal, annyira csodásan be volt rendezve az egész és annyira nagyon megvolt a hangulata. Aztán lassacskán elkezdtem ismerkedni is (Freja sajnos nem jött), de mindenki meg-megszólított mivel feltűnt, hogy új vagyok. Egy német és egy francia lány kiszúrta hogy Münchenes táskám van és egyből megkérdezték onnan jövök e...aztán elmeséltem a sztorim, au pair voltam, imádtam, stb - csak a szokásos. Érdekes, hogy pont velük találtam meg először a közös hangot - köztudott, hogy a németek és a franciák nem olyan barátságosak, de ők annyi mindent kérdeztek hogy alig győztem válaszolni. Nem tudom miért olyan furcsa, hogy valaki Európán belül (jelen esetben Németországban volt) au pair, de ők nagyon csodálkoztak ezen, hogy nem semmi és minden érdekelte őket. Mondtam nekik, hogy ez Magyarországon elég nagy "divat", Angliába, Németországba, Hollandiába vagy éppen Olaszországba menni au pairnek. Na aztán még amikor megmondtam, hogy januártól spanyolt fogok tanulni a suliban akkor az egyöntetű válasz ez volt: "Ohh you crazy girl!" - de persze csak így jóindulatúan, aranyosak voltak nagyon. Eleinte csak velük csevegtem, Marie Frankfurt mellől jött, augusztus óta van itt és már nagyon sok helyen járt. A karácsonyt és a szilvesztert Mexikóban (Cancúnban) fogja ünnepelni egy másik au pairrel - most vagyok csak irigy igazán. Camille pedig párizsi lány, de egyáltalán nem olyan mint a többi francia. Neki már volt egy rematche, áprilisban megy majd haza. Aztán helyet foglaltunk és szép lassan csatlakoztak még hozzánk páran - pontosabban egy panamai, egy brazil és két dél-afrikai lány is. Aztán elkezdődött egy olyan "játék", hogy mindenki megosztott magáról annyi hasznos infót, amilyen hosszú wc-papírt tépett magának... :) Volt sok német lány is, ott volt az előttem lévő au pair, de nem beszéltem vele semmit sem. Egyfolytában vigyorgott, nekem aranyosnak tűnt. Ebédre isteni pizza volt (nektek is feltűnt hogy péntek, szombat, vasárnap is pizzát ettem?!) és saláta. Közben járt a szánk, mindenki hozzá tudott fűzni valamit a dolgokhoz, abszolút jól éreztem magam. Természetesen akikkel ültem, róluk tudok a legtöbbet, telefonszámcserék és facebook elérhetőségek megtörténtek. Elmondhatatlanul örülök, hogy ennyire jól fogadtak és érdeklődőek voltak, teljesen már a jelenlegi szituációm, mint Chicago mellett volt. És igen, ebben is van valami, hogy a dél-afrikai au pairek nagyon kedvesek, barátságosak és iszonyatosan jó fejek, messze a két dél-afrikai lány volt nekem a legszimpatikusabb. Az egyikőjükkel már felvettem korábban a kapcsolatot, 15 percnyire lakik tőlem, de sajnos nem kap kocsit a szabadidejében - se baj, majd mindig én megyek érte :), egyből meg is ölelt, örült hogy végre találkoztunk, stb. Azt hiszem igaza van annak, aki azt mondja az au pairkedésben az a legeslegfontosabb, hogy találj barátokat, akikkel el tudod tölteni a szabadidőd és egy hullámhosszon legyél velük. Belátom, tényleg ez a legfontosabb! És bár nem történt semmi különleges a hétvégén, nekem ez az au pair találkozó mégis bearanyozta az egészet. Tök boldogan jöttem haza és még csak akkor következett a hétvége java...Itt voltak már a nagyszülők is, mivel apukának jövő szombaton születésnapja lesz és a családi vacsorára mégis meghívtak engem is, amire ma került sor.
Egy Wabi Sabi nevezetű japán étterembe mentünk, amely eddigi életem legjobb éttermes élménye volt! Egy hatalmas téglalap alakú asztalnál foglaltunk helyet, aminek az egyik felén a "tűzhely" volt, a másik felén ültünk mi. Ez egy olyan étterem, ahol a szemed láttára csinálják meg az általad rendelt ételt. Előételnek salátát kaptunk, de azt is olyan öntettel hogy én az életben nem ettem még olyan finomat. Aztán jött egy japán srác egy kis kocsival, amin rajta voltak még nyersen az ételek, a szószok, különböző öntetek, a húsok, a rákok, a steakek, rizs - szóval minden. Megállt a tűzhely mögött és előttünk, beizzította a masinát és elkezdte "csinálni a "showt". Először csak tűz gyúlt közvetlenül előttünk, aztán késekkel "dobálózott", tojásokat röpített - ahh haláli volt a pasi, imádtam. Mindenki csak tapsolt és hujjogott :D A rizst készítette el először, tojással és még ki tudja mikkel keverte össze, ráöntött vagy ötféle szószt és olyan isteni rizst tett a tányéromra, hogy két perc alatt befaltam mindet (meg sem várva a húst). Következő lépésként brokkolit, gombát és még nagyon sokféle zöldséget pirított, majd jöttek a húsok. Steak, garnéla, csirke és hal - már a látványtól is összefolyt minden nyálam, megszórta azokat is ezzel-azzal, leöntözte őket különböző "cuccokkal" és már a tányéromon is találtam mindent. Szavakkal kifejezni képtelenség, milyen finom kaját ettem. Biztos vagyok benne, hogy a nagypapa egy vagyont fizetett, de megérte. Remélem visszajutok még oda egyszer, valamikor. Ha a "sima" kaja ennyire jó náluk, akkor bele sem merek gondolni hogy a sushi milyen mennyei lehet... :) A vacsora végén még jött egy kisebb mutatvány; a srác feldarabolt még pár garnélát, majd igyekezett mindenkinek a szájába repíteni egy kanálszerűséggel. Nekünk az volt a feladatunk, hogy a szánkkal kapjuk el (vagyis be). Nem fogjátok elhinni, de csak nekem sikerült - mindenki ott tapsolt, el tudtam volna süllyedni tudjátok mennyire gyorsan zavarba jövök bármitől. Annyira nagyon hihetetlenül szuperül éreztem magam! Végig csak arra gondoltam, hogy bár volt egy pocsék szerdám, kaptam utána négy csodálatos napot. Hát nem szép az élet?! :)

Fél 8 körül értünk haza, én még gyorsan elmentem anyukával megtankolni a kocsim és megmutatta hogy hol van a nagyobb gyerekek sulija, mivel hétfőnként ezentúl mindig el kell őket hoznom majd kocsival és nem a busszal jönnek haza. Nagy kijelentéseket nem teszek még a jövő hetemmel kapcsolatosan, de lazaságból nem lesz hiány és valószínűleg az egész hétvégét is megkapom majd szabadnak, bár még tényleg nem kiabálok el semmit sem.

Annyira sajnálom és bánom, hogy az au pair találkozón és a japán étteremben nem készítettem egyetlen képet sem, de néha nagyon nehezemre esik elővenni a fényképezőgépet...aztán ilyenkor meg bánom, szeretném veletek is megosztani miket élek át, szóval ezentúl ígérem tényleg igyekezni fogok, mert tudom hogy mindenki inkább a képekre éhes - vagy a japán éttermes kajára, ahogy így leírtam!? :)