Fantastico!

A kellemetlenebb dolgokkal kezdem, hogy a történet majd a végén elérje a csúcspontját hehe.

Péntek este bejelölt a tanácsadóm facebookon - furcsálltam is, mivel igen kevés kontaktom van vele és nem tudtam hova tenni az egészet. Aztán amint ismerősöm lett, észrevettem hogy "Tanácsadó" feliratkozott Vivien legújabb frissítéseire" - na ez volt az a pont, ahol azt gondoltam hogy ennek már a fele sem tréfa és iszonyatosan rossz érzésem lett. Talán túl paranoiás vagyok itt, talán néha túlaggódok mindent és a bolhából is kreálok egy gigaméretű elefántot, de akkor is megjedtem. Ami tény az tény. Hall az ember dolgokat, lát és tapasztal, persze hogy nekem meg egyből a "legrosszabb" jutott eszembe. Azonnal letöröltem a blogom mindenféle elérhetőségét mindenhonnan, eltüntettem az üzenőfalamról is minden nyomot, majd megtettem a legszükségesebb óvintézkedéseket is, hogy ezentúl kik és mit láthassanak, ami tőlem származik. A blogom miatt féltem a legjobban, a képek nem érdekelnek - mármint ha azokat látja, hát lássa csak. De tisztában vagyok azzal, hogy néha írtam és írok cifrább dolgokat is, amik az itteni életemre, családra, viselkedésükre vonatkoznak. Sőt, magáról a tanácsadóról is szóltam néha pár nem túl kedves szót...Aztán nemrégiben volt egy összefoglaló jellegű bejegyzésem is - Furcsaságok Amerikában címmel. No igen, tény hogy nem örülnék ha ezeket megtalálná. Gyanítom, már körülbelül csomagolhatnék össze és mehetnék haza akár holnap az első géppel, ha megtalálta volna a blogom és lefordította volna - vagy nem? Na ez az, én sem tudhatom. Senki sem tudja. Ezért legelső gondolatom egyből az volt, hogy ismét titkosítom az egész mindenséget. Bevallom őszintén, nem szeretem titkosan a blogom. Igen, tudom hogy talán néha túlságosan is kiadom magam, meg az itteni sok információt és túl közlékeny vagy éppen közvetlen vagyok, óvatosabbnak kellene lennem - tudom. De ennek úgy van értelme, hogy nyilvánosan, mindenki olvasni tudja akinek éppen kedve van hozzá, mindenféle korlátozások nélkül. Én vállalom amit írok és elferdíteni sem szoktam semmit - az összes szó igaz, ha tetszik ha nem. Ezért is okozott nagy fejtörést, hogy most mihez kezdjek. Az biztos, hogy ezentúl a közösségi oldalon nem fogom közzétenni a linket - talán eddig is nagy hülyeséget csináltam ezzel, de már mindegy. A másik dolog, hogy nem szidtam eddig a családot, nem szidalmaztam őket különböző szavakkal, csak éppen közöltem a tényeket. Most mégis úgy határoztam, hogy marad nyilvános a blog - aztán majd lehet lesz olyan, hogy megint meggondolom magam vagy akármi. Viszont szeretném megosztani veletek nyilvánosan továbbra is az élményeimet, szeretném leírni néha a nem éppen túl kellemes dolgokat is és egyáltalán szeretném ha minden rendben menne. Megcsinálhatnám azt, hogy letiltom a blogot erre a maradék 4-5 hónapra még, majd nyilvánossá teszem ha hazaérek - de kérdem én, ennek így mi értelme lenne? Nos tehát, marad nyilvános a blog. Én döntésem, szóval a levét is én iszom meg ha esetleg bonyodalmak lennének. Ezentúl viszont igyekszem majd sokkal óvatosabb lenni mindennel és mindenkivel szemben. Erről most így elöljáróban ennyit, de ha bárkinek bármiféle tanácsa vagy meglátása van ezzel kapcsolatban, azt iszonyú boldogan fogadnám :) Arra pedig ténylegesen is meg szeretnélek kérni titeket, hogy ha valamilyen észrevételetek van azzal kapcsolatban, hogy nyersen, durván vagy keményebben fogalmazok a kelleténél, akkor nyugodtan jelezzétek. Nem ígérem, hogy majd mások véleményére fogok adni és azt írni amit más szeretne - elvégre ez az én blogom, de véleményeket szívesen fogadok, mert őszintén szólva néha nekem is nehéz eldönteni, hogy tényleg messzire megyek e egy-egy témában vagy sem. Szerintem egyébként nem, de naná hogy ez is lehet emberfüggő...

Amiken én már csak mosolygok egyet...

Múlt héten, Hershey-ből hazafele jövet anyuka érdeklődött, hogy otthon hogy megy az életünk au pair nélkül és milyenek a gyerekek. Nem szégyelltem kicsit sarkalatosan fogalmazni és mondtam neki, hogy otthon még csak az au pair fogalmát sem nagyon ismerik, elnézést kértem, ne haragudjon hogy ezt mondom, de itt meglátásom szerint túl kényelmesek az emberek és a gyerekek egy cseppet sem önállóak. Említettem neki azt is, hogy amikor pl. én 11 éves voltam, tesóm volt 8 éves, mi már simán otthon maradtunk akár éjszakára is egyedül - "óóó, hát ezt én így el sem tudom képzelni!" - jött a válasz.

Arról sem írtam még, hogy a hazafele úton arról ment a téma végig, hogy a kiscsaj 16. születésnapján elmennek egy hétre a Hotel Hershey-be ismét, kiveszik a legpompásabb lakosztályt és egy álló hétig az összes Spa-szolgáltatást végigpróbálják majd - manikűr, pedikűr, hatszáz féle masszázs, pakolások, medence, szauna meg az ehhez hasonló dolgok. Ilyenkor csak így magamban elgondolkodok mindig, hogy anyuka miért panaszkodik arra hogy túl sok a kiadás. (Ez a legjobban akkor fáj, amikor kihangsúlyozza hogy benzinre és ételre mennyi sok pénz megy el)

A hét minden egyes napjának reggelén úgy jött le anyuka, hogy ő rettenetes késésben van és rohannia kell. És ezentúl legyek olyan kedves és menjek fel minden reggel az emeletre, segíteni a csajnak elkészülni (nem tudom mit kellene tennem - öltöztetni vagy fésülni? - mivel ha néhanapján felmegyek és kérdezem mire van szüksége, elküld hogy boldogul egyedül is). Így is én etetem meg az állatokat is reggel, készítek shaket a csajnak, aztán összepakolom az uzsonnás dobozát és kiviszem a kutyát is, hogy elvégezze a dolgát. Igazán nem tudom mit várnak még - nehogy már egy 13 éves gyerek ne tudjon egyedül elkészülni időre!? Így is az a kedvenc részem, amikor anyuka egyik lába már az ajtón kívül, a másik még a házban van (állandóan rohan), majd visszakiabál nekem hogy "Murphy needs to go out" (Murhpynek ki kell mennie elvégezni a dolgát - magyarul) - erre akkor tudnék egy olyat szólni, hogy "nekem meg haza kell mennem vagy éppenséggel vissza kell feküdnöm aludni" - de csak mondok egy "yes"-t és vagy kiviszem a kutyát, vagy nem. Amikor már az elmúlt egy órában ő is kivitte kétszer, én is kivittem egyszer akkor nem tudom miért kell még negyedszerre is.

Csütörtökön este az énektanártól hazafele menet volt egy őszintébb beszélgetésem a csajjal, amikor is elmondta hogy gyűlöli az összes különórát, egyedül a lovaglást választotta ő, amit szívesen csinál. Anyukának az a parancsa, hogy játszania kell legalább egy hangszeren, énekelnie kell, sportolni kell, valamint tanulnia kellene még egy nyelvet. Ezek közül a csaj egyiket sem szereti, csak a lovaglást - mondtam is neki, hogy figyi ez nálam úgy megy, hogy ha valamit nem szeretek csinálni, azt általában nem csinálom. Komolyan mondom, sajnálom őt. Normális gyerekkora nincs is, soha sincs a barátaival, nem megy át hozzájuk, nem mennek ki mondjuk biciklizni az utcára - nincs normális élete és nem csinálhatja azokat a dolgokat, amelyeket ő szeretne. Katasztrófa ez az egész, nem értem anyukát mire jó ez neki. Belekényszeríti mindenbe és a csaj látástól vakulásig különórákra jár, amikhez az égvilágon semmi kedve - hát naná, hogy a tanároknak is elege van ebből, mivel nem látják a leányzón az érdeklődés halovány szikráját sem.
Az állam igazán csak akkor esett le, amikor Grace mondta hogy az anyja 25 éves koráig nem engedi neki, hogy megszerezze a jogsit és autót vezessen. Az apuka Maine-ben lakik - ő engedé, de ahogy én látom itt anyuka a főnök. Iszonyatosan meglepődtem ezen, Grace pedig okot sem tudott mondani, hogy miért nem vezethet még több mint 10 éven keresztül, holott 16-17 évesen már tarthatná a kezébe a jogsit és au pairre sem lenne szükségük. Így pedig még lesz au pairjük jó pár évig, mert anyukának kell egy "sofőr". Abban is tuti biztos vagyok, hogy nem fogja messzire engedni a lányt másik suliba sem (mondjuk egy kollégiumba), mivel nem bírják ki ha nem látják egymást egy-két napig és egész álló nap a telefonon lógnak. Hihetetlen ez az egész, amit itt tapasztalok. Könyörgöm, mi önállósága lesz így ennek a gyereknek? Nem értem az anyukát, komolyan nem...de az ő életük, tudom jól...és iszonyatosan örülök, hogy megtapasztalom mi folyik itt és tudom, hogyan NEM kell majd nevelnem a saját gyerekem :)

Olyan rigolyáik vannak, hogy a fejem fogom. Nem panaszkodásnak szánom a dolgokat, csak tényleg szeretném ha mindenki látná hogy itt sem tökély minden. Egyik kedves ismerősöm nagyon jól a dolgok mögé látott és összefoglalta mi van velem. Igen, nem panaszkodok...csak az van, hogy telik az idő...és talán - bár még koránt sincs itt a vége - de kezdem érezni a szelét. Higgyétek el, majdnem a tavalyi évem végén is szinte ugyanez játszódott le bennem - az utolsó 1-2 hónapban már minden bajom volt, egyre nyűgösebb voltam és minden, de minden az égvilágon zavart.
Belátom igen, néha nagyon nehezen viselem már a velük való együttélést és a "hülyeségeiket". Temérdek hibám van nekem is, lehetnék én is sokkal jobb au pair, tehetnék talán több mindent is egy-egy dologért, de valamiért mégsem teszem. Megfogadtam magamnak, hogy maximálisan igyekszem kiélvezni még ezt a kevesebb mint 5 hónapot. Hétvégére mindig programokat szervezni, a családhoz pedig úgy viszonyulni ahogy ők is hozzám. Elkapattam őket az elején - mivel tényleg olyan dolgokat is megcsináltam és megcsinálok, amikhez körülbelül közöm sem lenne. De mindent ide sem írok le a blogba, és nem is fogok.
Egyszerűen csak így elgondolkodtam a héten, hogy basszus itt vagyok, olyan helyeken járok hogy az állam leesik és még olyanokon fogok hogy hű meg ha...Rengeteg olyan pillanat van, amikor csudajól érzem magam. És tényleg az a fajta ember vagyok, aki a kis dolgoknak is tud örülni. Őrülten hiányoznak a barátaim, a családom...na jó, tovább nem is sorolom mi minden hiányzik még...de boldog vagyok itt is. És elég már ebből az állandóan "nyavalygós" életmódból - jó helyem van, van fedél a fejem fölött, körülvesz sok jó ember és megannyi kaland vár itt még rám. Mindig van mit várni.

Most következik egy kis összevisszaság, kicsit kajla vagyok ma bevallom. De néha nem árt a fejetlenség, milyen rossz is az, ha mindig úgy mennek a dolgok, ahogy "menniük kell". Csipegetek innen is, onnan is - éppen ami eszembe jut.

A bowlingos-au pair találkozós bejegyzésben még elfelejtettem írni, hogy amikor mondtam a kínai lánynak, hogy Magyarországról jöttem, nem tudta elismételni utánam az ország nevét, de még csak soha nem is hallott róla. Komolyan mondom, kezdem azt hinni hogy nálunk otthon igen magas szinteken tanítják a földrajzot, mert hogy a legtöbb külföldinek fogalma sincs a dolgokról az holtbiztos. Egyből hozzátettem szegényemnek, hogy oké természetes hogy nem tudja hol van, hiszen kicsi ország és én sem vágom az összeset mondjuk Ázsiában, de hallani jóformán szerintem a többségéről hallottam. És mondjuk még azt is be tudom lőni gondolatban hogy Srí Lanka hol van, vagy hogy Nigéria mondjuk Afrikában van és nem Amerikában. Vagy nem is tudom mivel példálozzak már, de földrajzilag a magyarokat nagyon nagyra értékelem. Sőt, még annál is nagyobbra. Lehet ez annak is köszönhető, hogy mindig is szerettem a föcit...vagy szimplán csak jó tanáraim voltak!?... :)

A másik dolog - amiről szerintem már sokszor írtam - hogy a többség meglepődik amikor mondom, hogy hamarosan a suliban olaszt fogok tanulni. És akkor elkezdenek még ugye kérdezgetni, hogy mi az anyanyelvem - mondom a magyar. És ekkor már mindenki baromira meg van lepve, hogy jajj dehát úristen milyen jó vagyok, hogy három nyelvet beszélek (?) - holott az olaszról még halvány lila sejtésem sincs, na jó talán egy kicsi - és ekkor teszek még rá egy lapáttal és előrukkolok azzal, hogy héé skacok, tudok ám németül is bibibííí! Ennek kifejezetten örülök, hogy nálunk ekkora divat nyelvet tanulni és 100%-osan preferálom is.

Pénteki napom némiképpen ugye hosszúnak ígérkezett, köztudott az is hogy nem a kedvenc napom (egészen addig az volt, amíg nem kerültem ehhez a családhoz). Fél 12-kor elhoztam Gracet, elzúztunk a lovardába, ott ültem 1-2 órát, majd onnan egyenesen a hegedűtanárhoz mentünk - igaz, hogy egy egyórás Starbucks kitérővel. A happy hourt ugye ki kell használni - ha nem én fizetek, akkor meg pláne ki kell. Megmondom őszintén nekem a happy hour akciókról egy jobbfajta bár, klub jut eszembe, ahova az ember fia/lánya beül késő délután jófajta koktélt szürcsölgetni. Ehelyett marad a "kapucsínó" meg a "frapucsínó" - változik a világ, kéremszépen.
A román néninél aztán minden bajom volt - nem tudtam már hogyan és mi módon fészkalódjak, egyszer a légkondi miatt fagytam meg, máskor meg olyan meleg jött a falon lévő szellőzőnyílásokon át, hogy ott kaptam hőgutát. Egy órás csak az óra, de tudjátok milyen az idős néni...a végén is csak beszél és beszél, még ezt játszuk el, még azt nézzük át. Én konkrétan már fél lábbal a kocsiban ültem - holott százméterekre voltunk a kocsitól a valóságban -, de alig vártam már hogy végre elszabaduljunk. Este 7-kor csodás érzés volt végre hazaérni, azután hogy reggel 7-kor hagytuk el a házat. Gyorsan csináltam csirkés tortillát vacsira, összeporszívóztam (ez alkalommal nem ők kértek meg rá), fürödtem, majd bevágódtam az ágyba.

Csodálatosan szép és gyönyörűséges, napsütéses szombat reggelre ébredtem, pontban 7 órakor. Elvittem 8-ra hegedűtanárhoz a leányzót, anyuka megjelent 9 körül - ők a lovarda, én pedig hazafelé vettem az irányt. Nekem a hétvége ugye szombaton 9 körül kezdődik meg, amire jelen esetben azt hiszem egy szavam sem lehet, mivel nem is hinnétek mennyi au pairnek kell itt dolgoznia hétvégén, sokaknak vasárnap is néha (...) Délelőtt csevegtem egy kicsit az otthoniakkal, majd összekaptam magam gyorsban és elszáguldottam a King of Prussiaba, mivel megbeszéltük Elisaval hogy találkozunk. Vásárolgatás nem igazán volt tervben, egyszerűen csak tébláboltunk a boltok között (és boltokban persze), beszélgettünk, fagyiztunk - szóval csak a szokásos. Kész ez a nő, még mindig. Megtudtam, hogy a Spanyolországban hagyott barátját Jesus-nak hívják (figyelitek? - magyarul "Jézus").

                   még mindig a Häagen-Dazs készíti a legjobb fagyit...és gyanítom a legdrágábbat is...

Este 6 körül aztán megindultunk Blue Bell-be a PJS nevű pubba, étterembe, kiülős helyre - kinek ahogy tetszik, hogy elfogyasszunk egy kellemes kis vacsorát Maiderrel és Adrijanaval kiegészülve. Helyet foglaltunk a teraszon, a nap éppen lemenőben volt már, 25 fokos kis hőmérsékletben terültünk el a "kerti" székeken és élveztük az életet. Úgy két órát tölthettünk ott - elköltöttük vacsoránkat (mozzarellás csirkét kértem, penne tésztával - elrontották, nagyon nem ízlett és nem is laktam jól, mivel akkor már egész nap csak a vacsira gyúrtam és a fagyin kívül semmit nem ettem). Este 9 körül fogtuk magunkat és átmentünk egy Starbucksba - szombati buli és italozás hiányában magunkba döntöttünk egy kis kávét és hahotáztunk még egy utolsót. Elisanak 10-re haza kellett érnie - tudjátok itt az van, hogy a szülők mennek bulizni és az au pairek maradnak otthon... :)
Úgy 10 mérföldre lehettem az otthonunktól, az ablakokat le, a zenét pedig feltekertem és repesztettem haza az autópályán - olyan szabadságérzet tört rám és olyan boldogság meg elégedettség, hogy ilyet rég éreztem már. Egyszerűen imádok vezetni...és eddig sötétben nem szerettem, de már ezért is oda vagyok meg vissza.

                                                                           Adrijana

                                                                           Elisa

                                                                   Maider és jómagam

9 körül kidobott az ágy már vasárnap - az istenért sem sikerül tovább aludnom. Beszéltem anyával, majd felkerekedtem a Dunkin Donutsba beszerezni egy kis "reggelit".

Aztán elmentem tankolni, ahol a pultban álló középkorú forma pasi az első mondatom utána megkérdezte, hogy beszélek e spanyolul, miután mondtam hogy nem, a következő kérdése az volt, hogy akkor orosz? - hát persze, mert ez a két nyelv olyannyira hasonló ugyebár haha - mire végül kiböktem neki, hogy a világ melyik szegletéből pottyantam ide és megkérdezte hogy mondjuk magyarul a "thank you"-t...és el is ismételte utánam hogy "köszönöm", majd csodálatos napot kívánt. Olyan jól esnek az ilyenek egy madárcsicsergéses vasárnap reggel (igazából már dél körül voltunk...)
A múltkor Princetonban szintén a tankolós pasi kérdezte meg, hogy argentin vagyok e (???) - hát mondom nem talált. De ők olyan jó arcok ott, akárhányszor mondják amikor megjelenek hogy "ismerlek ám, emlékszem rád", meg mosolyognak meg minden (valami mexikói vagy brazil bevándorlók lehetnek talán). Néha abszolút rá tudok érezni én is, hogy ki honnan jött, de ami kérdéseket hozzám szegeznek néha - spanyol, argentin, orosz, voltam már francia, de német is. A meglepő viszont az, hogy legtöbben tényleg első körben oroszra tippelnek - tudja valaki milyen az oroszok angol akcentusa esetleg? Amikor a mostani családommal először találkoztam, ők is azt mondták hogy Grace orosz származású lovasoktatójának akcentusához hasonlít az enyém...

Még szombaton elhatároztam - a jó időre való tekintettel, hogy visszatérek abba a parkba, amelyben még a csajszival voltam márciusban és olyannyira megtetszett. Chestnut Hill-ből indul, Philadelphiában ér véget - ez az úgynevezett Fairmount Park. Még mindig nem sikerült kiderítenem hogy vajon hány mérföld, de iszonyatosan hosszú és hatalmas, ennyit tudok. Természetesen nem másztam el egészen Philly-ig, de a felét a távnak így is teljesítettem - többnyire inkább gyalogosan, sétálva. Képeket szerettem volna nektek készíteni, és ha futok is, akkor valahogy nem jön össze a kettő. Szóval másfél órát sétáltam, közben zenét hallgatam és élveztem a természet lágy ölét. Rengetegen voltak és nekem végig csak egy gondolatom volt; kell egy bicikli de azonnal. Konkrétan tavaly augusztus óta, mióta hazamentem a németektől nem ültem biciklin és elmondhatatlanul hiányzik. Úgy tekernék egyet...De mivel senki nem adta kölcsön az övét és elkötni sem akartam egyet, így hát maradt a két lábam. Jól esett a kiadós séta, 2 körül estem haza.

Gyorsan fürödtem és összekapartam magam, majd megindultam találkozni a többiekkel...igen, meg is indultam...mivel az volt, hogy Maider búcsúvacsoráját tartjuk egy olasz étteremben, csak a mi kis újdonsült négyesünk. A vasárnapi nap volt az utolsó napja itt a csajnak, ma visszaröppen Spanyolországba. A host családjával délelőtt templomba mentek, majd ebédelni mentek volna...de valamiért mégsem. Így hát a család egy csöppet bezavart a mi programunkba és körülbelül délután 4-kor kaptam sms-t, hogy a családdal fognak vacsorázni, lesz ajándékosztás meg miegymás. Pedig én akkor már úgy beleéltem a dolgokba magam, Elisanak szintén dolgoznia kellett este 8-ig (vasárnap, anyák napján, ráadásul úgy hogy a szülők otthon voltak). Aztán végül is váltottunk még pár üzenetet, de a vacsit is olyan este 7-8 órára időzítették, majd vártam egy kicsit, de Maider írt, hogy még csak a desszertnél tartanak, ajándékokat kap, köszönetnyilvánítás van, boldogság meg minden...úgyhogy ez a vasárnap esti négyes randi szépen elmaradt. Így hát vettem egy szenyát a Wawa-ban, majd hazajöttem. Még lehet jobb is, kissé kimerített a sokmérföldes séta a délután...és ugye ma ismét egy új hét kezdődik.

Remélhetőleg nem lesz hosszú és gyorsan pörögnek majd a napok, mert már most elég szépen kezd alakulni a hétvége...no meg aztán bő két hét, és irány a Niagara-vízesés és Kanada!!

Várakozás a dugóban, valamikor a héten...

                                                         

Puszi!

p.S.: Ahogy egyre több időt töltök a spanyolokkal, észreveszem hogy ragadnak rám dolgok és nagyon jó érzés - még jó hogy olaszra iratkoztam be a suliba, nem igaz?! :)