Kanada-túra, 2. nap

Szombaton reggel 6-kor volt ébresztő, úgy aludtam mint a bunda - bár idegen volt a hely, egyszer sem keltem fel és esküszöm rég aludtam ilyen jót. Gyorsan összekaptuk magunkat, majd otthagytuk imádott kis hotelünket és buszunk ismét a Niagara-vízesés felé vette az irányt. Már eleve is a szombati program ígérkezett elsöprőnek - Starbucksban indítottuk a napot reggelivel, majd 9 körül vízre szálltunk és behajóztunk egészen a vízesésekig.

Mindenkinek ismerősek lehetnek a képek - sok ember kék esőkabátban ácsorog a fedélzeten és bámulja a hatalmas vízzuhatagot. Azt hittem nem leszünk annyira vizesek, de amint közelebb mentünk beterített minket az egész mindenség, az esőkabátom nyakamba csapta a szél (az erő), szegény kis fényképezőgépem is megsínylette a dolgot és mindenki úgy nézett ki mint az ázott verebek. Pár kép azért így is született, csak a miheztartás végett. Mindig is hatalmas álmom volt, hogy majd én is ott állhassak azon a hajón, abban a nagyszerű esőkabátban, vízzel beterítve - és íme ilyen az, amikor teljesül egy álom:

Lenyűgöző volt az egész, megint olyan szavakkal leírhatatlan dolog ez. Jönni kell és látni, mese nincs!
Hajókázás után megüresedett egy szabad óránk, mivel a csoport nagy része részt kívánt venni egy IMAX filmvetítésen a Niagara-vízesésről, mi úgy gondoltuk addig vásárolunk szuveníreket. Jobbnál-jobb dolgokra akadtunk, legszívesebben hoztam volna az egész bazárt úgy ahogy volt, de pénztárcám némiképpen határt szab ilyen esetekben a túlzott költekezésnek.

Néhány dolgot azért így is sikerült beújítani, majd sétálgattunk még kicsit Niagara Falls városában, 11 óra előtt nem sokkal pedig gyülekező volt összerendelve a buszhoz, mivel a következő állomás nem volt más, mint a vízesés mellett lévő Skylon Tower a maga kis 160 méteres magasságával. Cél a következő: ebédünk elköltése odafent - ahol már tényleg csak a madarak szállnak, miközben a torony teteje forog, a jónépnek pedig jó ha el nem akad a falat a torkán attól a látványtól, ami az üvegablakokon kinézve fogadja. No igen, jóllehet talán most következik majd a nap fénypontja, a csúcs.
Állunk, álldogálunk a liftre várva - jó hosszú a sor, Katica szól, hogy "jéé, ott van David Hasselhof" - nézek oda, mondom biztos az egyik Starbucksos figura dettó úgy néz ki vagy valami. Abban a szent minutumban földbe gyökerezett lábam, ugyanis elsuhant mellettünk David Hasselhof a maga tökéletes, élő mivoltában, ott volt fehéren-feketén és egyedül mi vettük őt észre. Mivel a sorból nem állhattunk ki, ő pedig elment így nyugtáztuk az egészet azzal, hogy valószínű bizonyíték nélkül senki sem fog majd hinni nekünk, hogy kit láttunk, majd viccesen még meg is jegyeztük, hogy mekkora poén lenne, ha mondjuk az asztala a mienk mellett lenne odafent és őt bámulhatnám a csodás panoráma mellett...
Aztán jött a lift, felmentünk a toronyba...
Kaptunk egy jó kis asztalt (igaz, hogy sajnos nem az ablaknál), természetesen nekiálltam őrülten fotózni, mert ami elénk tárult kép, az valahogy így festett:

Szent isten!! Még szinte mindig nem hiszem el, hogy tényleg ott voltam. Gyönyörű az egész, egyszerűen mesés. Soha nem hittem volna, hogy majd valaha ilyenben részem lesz - a Niagara-vízesés felett ülök, egy forgó toronyban, eszem a kis salátám, kinyílik a lift ajtaja és kilép rajta David Hasselhof, majd rohan az ablakhoz - tőlünk három méterre - fényképezni ő is. Na nekünk több sem kellett, odébb tettük magunkat és ha Katica nem lett volna ott, akkor én tuti nem merem megkérdezni, hogy ugyan vállalna e velem egy közös fotót...

                                                             David Hasselhof és jómagam

Úgy higgyétek el, hogy az égvilágon senkinek fel sem tűnt, hogy ki van ott...az emberek nyugodtan üldögéltek és eszegettek, mintha mi sem történt volna. Mi voltunk az elsők, akik lerohantunk, majd utánunk a személyzet, aztán el is tűnt az egykori Baywatch "fiú". Igen persze, kicsit megöregedett már meg van vagy két méter magas is, de azt hiszem azért ő egy olyan akárki, akivel mindenki szívesen fényképezkedne. Mondanom sem kell, hogy utána totál extázisba estem és remegtem mint a kocsonya - elmondhatatlan az az érzés, amit akkor érzel, amikor egy híresség oldalára odaállhatsz vagy éppen hozzá szólhatsz. Tudom, hogy ők is csak emberek, na de kérem...azért egy ilyenre mindig is büszke leszek. Mert hát mennyi az esélye annak, hogy egy kanadai buszos túra alkalmával a Skylon Tower tetején belefutok David Hasselhofba?!
Előre várom a jövő májust, mivel nagyon úgy fest, hogy nekem minden évben kijut egy különös találkozás valakivel, és mindig májusban. Csak szeretném megmutatni a tavalyi év termését:

                              jókor jó helyen - 2011. május, München - Diego Maradona és jómagam

Ez kellőképpen megadta a löketet a napnak - na nem mintha magától nem indult volna be nagyon, elköltöttük fenséges ebédünket és bambultuk a panorámát. Isteni saláta volt az előétel, aztán csirke jött krumplival és brokkolival, majd vanília fagyi ribizlis öntettel. Ez is megért minden pénzt és megint eszembe jutott, ott akkor fent, hogy te jó isten, itt ülök (hol ülök?) 21 évesen és eszegetek, és most készült közös képem David Hasselhoffal. Hiába is magyarázom ezt, aki nem élt már át hasonlót, az most csak furcsán csóválja a fejét, hogy vajon mit akarok ebből kihámozni. Egyszerűen csak csodálatos az élet, meg azok a dolgok amik történnek velem - hihetetlen.

Tornyot elhagytuk olyan délután 2 körül, utunkat Kanada legnagyobb városa, Toronto felé folytattuk. Másfél órás volt az út, ha jól emlékszem aludtam egy keveset. Az első kép, ami Torontoban fogadott, az ez volt:

Már az első öt percben beleszerettem a városba, csodaszép nyári idő fogadott minket, leparkolt a busz közel az Ontario-tóhoz, a kikötő mellett, majd ismét hajóra szálltunk és egy bő egyórás hajókázáson vettünk részt. A hajón szólt a zene, szuper volt a hangulat és elénk tárult eme fantasztikus város:

Apró szigeteken emberek verődtek össze, sütögették pecsenyéjüket, kis nyugszékeken pihengettek, a gyerekek futkostak, rengetegen bicikliztek, de láttunk kajakosokat és kenusokat is. Imádom Torontot! A maga egyszerűségével, a felhőkarcolóival és a sok biciklissel együtt. Ott nem lusták elővenni azt a bizonyos kétkerekűt sem.
Hajókázás után jelenésünk volt a CN Towerben - igen, egy újabb torony. Ez Kanada nemzeti tornya, amely 2007-ig a világ legmagasabb épülete volt a maga 553 méterével (ma már azt hiszem egy Ázsiában található torony viseli a világ legmagasabb épülete címet). Észak-Amerikának azonban máig is ez a legmagasabb épülete, ezután szorosan halad a chicagoi Willis Tower, amit szintén volt alkalmam megmászni, de előre mondom nektek, hogy a harmadik legmagasabb is meglesz, ősszel... ;-)
Nos tehát, baromi sok időt kellett sorban állni a lifthez, előtte persze túlestünk ilyen-olyan biztonsági átvilágításokon is, más szót pedig a francián kívül alig hallottunk. Mögöttünk egy francia pár állt a sorban, nagypapával és amikor bemondtak valamit angolul, akkor elkezdték mondani hogy "franciául, légyszi!"- nem voltak szimpik. Imádom a francia nyelvet, de amit a nép magáról képzel az nekem sok. Liftbe szállás előtt magunk elé engedtünk egy idős nyugdíjas házaspárt, akik a mi buszunkkal utaztak és az előbb említett francia perszóna beszólt nekik, hogy mit képzelnek hogy előre mentek, ők is kivárták a sorjukat és a többi...kedvem lett volna leosztani őket, de sajnos nem teheti az ember. Így hát magyarul küldtük el őket párszor melegebb éghajlatra.
Aztán felértünk a toronyba, a kilátás magáért beszél, azt hiszem ehhez semmiféle hozzáfűznivaló nincs:

                         Észak-Amerika legmagasabb épületének tetején, 342 méter magasan:

Próbálták utánozni és pár éve kialakítottak itt is egy üvegezett részt, amire ráállsz és alattad nincs semmi - avagy az utca embere szaladgál, hangya módjára, 500 méterrel lejjebb. A chicagoi azért durvább volt, mivel ott teljesen ki is lehetett állni az üvegbe, amíg itt csak ráállsz. Első körben még minden bajom volt, egyre csak nézegettem lefelé, hogy mondom atyagatya...nem biztos, hogy ez itt most nekem menni fog...Aztán legyőztem határtalan tériszonyom és ráálltam arra az üvegre. Sőt mi több, le is ültem, későbbiekben pedig még feküdtem is rajta. Azt nem bírom csak, hogy mellettem a pöttöm gyerekek és a bátrabbak ugrabugrálnak, fekvőtámaszoznak, meg úgy pózolnak mintha legalább a szilárd talajon ülnének, nekem meg remeg mindenem mint a nyárfalevél. De, jelentem túléltem és máig is bánnám ha nem ültem volna rá arra a fránya üveglapra.

Miután elkészítettük a csodás fényképeket, buszunk a City Hall felé vette az irányt, ahol kaptunk bő 15 percet, hogy körbeszaladjuk és pózoljunk. Megjegyzem; a torontoi City Hall sokkal szebb, mint a philadelphiai. Engem lenyűgözött ez a város teljesen, szép a downtown, nyüzsgés van, de mégis olyan rend és tisztaság, mint amilyet én Philly és New York után már nem is nagyon vártam...

A vacsoránkat a kínai negyedben költöttük el, nagyon finomakat ettünk, de még finomabbakat ittunk.

A hely nagyon kellemes és kis hangulatos volt, a kiszolgálás első osztályú és pazar. Kínai srác vigyorgott ha kell, ha nem - olyan beleadom szívem-lelkem típus.
Ezután az aznapi hotel felé vettük az irányt, nagy-nagy reményekkel már ugye. Meg is érkeztünk olyan este 8 körül, becsekkoltunk, megkaptuk a kis szobánkat, megint beájultunk hogy mennyire jó minden. Lemeóztuk gyorsan a medencét, a külső medencét, a kiülős székeket, a bárt, az éttermet, volt lagzi is zenebonával - mennyország volt kéremszépen. Kiültünk a kinti medence mellé, képeken majd láthatjátok, hogy totál olyan, mint a filmekben - két szintes kis épület, természetesen középen a medencével.
Aztán gondoltunk egyet és a bár felé vettük az irányt, Katicának egy Long Island Ice Tea, nekem pedig egy Tequila Sunrise dukált, ennyit mi is megérdemlünk. Első eset volt, hogy kérték, igazoljuk hogy elmúltunk e már 19 évesek, ugyanis Kanadában annyi a korhatár, attól kezdve felnőtt vagy jejejeje :)
Előkutattuk a passportot, megkaptuk a lötyit, majd kivonultunk és leültünk a medence mellé és elszopogattuk italunkat. Jóval éjfél környékén járhattunk már, mivel tudomásunk volt róla, hogy reggel 5-kor ébresztő van, így jobbnak láttuk visszavonulót fújni. Összességében amúgy pazar kis este volt, a hotel vitt mindent, a kiszolgálás szintén, röhögtünk egy csomót és szuperül éreztük magunkat. Éjfél körül estünk ágyba...

                                                                    bye-bye Toronto...