A "bika"

Átlagos hétfőnek indult - reggel szakadó eső, ahogy annak hétfőn lennie kell - mindenki rohangál és kapkod, személyi edző pontban reggel 6-kor kopogtat a teraszom ajtaján, hogy bejönne és lezavarna egy laza háromnegyed órás kiképzést a leányzónak, beengedem, teázgatok és ebédet csomagolok Gracenek, anyuka elviharzik, majd 7 óra után 10 perccel (bő késéssel) elindulunk mi is Princeton felé...

Ez volt a megszokottabb része a dolgoknak. Trenton mellett haladtunk szépen az autópályán, 10 mérföldre lehettünk a céltól, amikor is baromi nagyot ugrott előre kicsi kocsink, gyomrom egyből majdnem a számba lendült, szépségesen belementem az előző kocsiba, mert...vezetés közben kell ugye smsezni és iPhoneozni...az történt ugyanis, hogy egy szédült tyúk totálisan belénk jött hátulról, emiatt én belementem az előttem lévőbe és persze mindig a középső szív, mint a torkosborz. Eső persze szakadt, el nem állt volna még annak a szép Istennek sem...Első gondolatom az volt, hogy szerencsére élek és egyben vagyok (azért tényleg elég nagyot koccantunk). Én éppen megállni készültem, majdnem olyan araszolós tempóban mentünk körülbelül 7-8 mérföldes sebességgel. Na már most a mögöttem lévő perszónának lehetett olyan 20 mérföldes a sebessége, akkora hévvel hasított szegény kis Priusba. Egyből bevallotta, hogy az ő hibája, nem figyelt és éppen szöveges üzeneteket gyártott - nekem mindegy is. Második gondolatom az volt, hogy amint kiszállok a kocsiból elküldöm melegebb és esőmentes tájakra úgy szépségesen, jóságosan, jó magyarhoz illően...aztán mondom mit idegeskedjek? Miért? Mi értelme? Én kocsim? Naná, hogy nem. Én fizetek? Naná, hogy nem. Én voltam a hibás? Naná, hogy nem. Amikor kiszállt a csaj is a kocsiból, csak fogta a fejét - én meg be a szám, nem akartam még én is idegesíteni, hogy hupákolok ott neki a nagy semmiért. Elég a gondja úgyis. Késésben voltunk a suliból, csajszi egyből szokásos hisztirohammal indított, meg hogy ő agyrázkódást kapott - én is fiam, én is. Károkozó csaj kocsijának elejét pillantottam meg így első körben - "fúúú anyukám, nem vagy semmi!" - gondoltam magamban. Azok után már alig mertem sanda pillantást vetni a mi kocsinkra. Az elejével kezdtem, majd nyugtáztam, hogy az első fronton akkora nagy gondok nincsenek. Előttem álló, fél fejjel alacsonyabb néni éppen azt ecsetelte, hogy zsír új a járgánya, szinte most száradt meg rajta a festék és most lett rajta egy-két karcolás...sétálgatok a kocsi vége fele - jézus mária, szent józsef meg a többiek - én szememmel nézve totálkár a kocsi fara. Az alja totál leválik, csomagtartó nem üzemképes, kerekeknél is gond van, hátsó ajtót nem lehet nyitni és zárni sem. Figyelmetlen csaj hívja a 911-et, majd várunk és várunk. Közben anyukával telefon, kotorászok a biztosításos papírok után, a regisztrációs papírok után, készítsünk fotót a kárról - ah anyukám, otthon sem csináltam ilyet és ehhez hasonlót soha, nem hogy egy olyan országban, ahol néha a nyelv megértése is okoz némi gondot. A helyi csendőr ki is fáradt a helyszínre úgy két órára a "baleset" után, örökkévalóságnak tűnt az egész. Gondolom be kellett még fejezni a napi fánk adagot. Mellettünk hajtottak el a kocsik, némelyik dudált vagy beszólt egyet - örülök, hogy jól szórakoztok. Leállította a forgalmat, ó micsoda izgalmak és én is részese lehetek ollé...leálltunk a kocsikkal az "ügyintéző" sávba, majd jegyzőkönyv, papírmunka, ellenőrzések, jogosítványok és a többi. Előttem álló nőcit hamar elengedték, a károkozónak pedig autómentőt kellett hívni, mivel a kocsija vezethetetlen volt. Tőlem is kérdezgették képes vagyok e vezetni a kocsit és minden oké e, de akkora nagy gondot mégsem láttam, ami miatt ne lehetne mondjuk hazavinni az autót. Anyuka beszélt a csajjal is, majd a rendőrrel is, vártunk még jó egy órát a kocsiban. Megszülettek az "eredmények", majd jön zsarukám hogy valami gond van a nemzetközi jogosítványommal, ugyanis abszolút nem megengedett, hogy azzal vezessek és eddig is tilosban vezettem. Kapkodom a levegőt, na mondom tényleg már csak ez hiányzott. Forgatom a papírost, minden feketén-fehéren benne van, angolul, spanyolul, magyarul - mi a gond kérem szépen? A gond az, hogy az útlevelemnek mindig nálam kell lennie és csak így érvényes a nemzetközi jogosítványom is. Na persze, tudja kinek magyarázza ezt meg!? Nyílt titok és az orientáción körülbelül szalagcímen futott nagy betűkkel a hotel fölött - persze csak képzeletben - az a mondat, hogy soha ne vidd magaddal sehova az útleveled, mivel az itt az életed. Mondom a "bácsinak", hogy  mi az ábra, én erről mást tudok, kópiám van otthon (ő mondja, hogy az nem jó, eredeti kell), csajszi jobb oldalamon üvölt a fülembe mint a sakál, hogy mi az, hogy érvénytelen jogsival vezetek és útlevél nélkül, meg hogy hogy tehettem ilyet, most majd mehetünk a börtönbe. De hogy először vigyem el a kórházba, mert neki agyrázkódása van. Rendőrbácsi balomon próbál meggyőzni, hogy igen is kell az a passport és nem lényeg, hogy mit mondtak nekem az orientáción meg mit nem. Fülemen lóg a telefon és host anyuka kérdőre von, mert hogy emiatt neki súlyos dollárokat kellene fizetnie és hogy a CC-m tuti mondta, hogy az útlevelemnek nálam kell lennie ha vezetek. Na halljátok, addig egész jól voltam, de ott azon a ponton lett elegem. Végül abban állapodtunk meg, hogy be kell mennünk a rendőrségre, ott megvárjuk anyukát, amíg ő elhozza az útlevelem itthonról és igazoljuk, hogy nem csak lélekben tartózkodom az országban...Grace mindezalatt csak jobban ordított - had ne mondjam, hogy mit lett volna kedvem csinálni vele, türelmes ember vagyok, de tényleg a végletekig és a baleset miatt sem fontam be a hajam vagy akadtam ki, de kicsit kiakadtam arra, hogy folyamatosan azt üvöltötte, hogy "nem vagyok normális" és mit tettem. Mondtam neki, édes lányom eddig szuper jól voltam, de most miattad vagyok idegbeteg - erre jött a válasz, hogy ez őt cseppet sem érdekli. Követtük tehát a seriffet, aztán végül azt mondta hogy bemegy az irodába intézni valamit, várjuk meg a kocsiban addig. Leányzó ezalatt csak még jobban üvölt - kórházba akar menni, amire nekem a válaszom annyi volt, hogy "én meg haza, de az igazi otthonomba, most rögtön ha lehet!" - nem tudom, de ez a mondat mindig mindenkinél használ, mert végre elhallgatott. Drága jó emberünk visszajött és közölte velem, hogy elenged, azzal a feltétellel, ha délután 3-ig elfaxolom neki az összes létező papírosom másolatát, aztán elfelejtjük az egészet. Meg is nyugodtam én is, majd egy szó nélkül hazavezettem. Kocsin azért éreztem, hogy beteg a kicsike, nagy bajok vannak itt. Grace ugye itthon maradt egész nap, de sok vizet nem zavart, mert normálisan tettem a dolgom. Első körben felkutattam egy fénymásoló iroda címét az interneten, mert valahonnan el kellett faxolnom a sok dolgot és emailt küldeni nem engedtek, itthon pedig nincs fax. Tíz, azaz tízes dollárpapám bánta a dolgot, ez is nagyon remek, de ugye fő a békesség.
Nem ide vág, de mindeközben az turbózta fel az agyam a legjobban, hogy anyuka nem éppen kedves hangvételű smseitől volt hangos a telefonom, mint például: "mostantól egy jó ideig nem lesz kocsid"...Aztán jött a legszebb üzenet is - bár máig sem értem miért éppen akkor jutott eszébe ezt közölni velem -, de hogy nem tudja odaadni ezen a hétvégén a vasárnapot, mivel dolgozik és nem talált senkit, aki vigyázna a csajra. Oké jó, forgatom a szemeimet, legszívesebben olyat írtam volna vissza neki, hogy még most is bánnám, majd szépen, illedelmesen közöltem, hogy még áprilisban lefoglaltam az utat, amikor is ő azt mondta nagy boldogsággal, hogy ugyan, semmi gond, vigyem csak a május utolsó hétvégéjét, megoldja, meg különben is ünnep lesz. Igen, bevallom megint...eldurrant az agyam. Minden és mindenki idegesített. Ahogy drága jó anyukám mondaná, tiszta idegroncs leszek itt (hál' istennek ez csak a hétköznapokra vonatkozik) és sokszor megkérdőjelezi, hogy kibírom e még ezt a bő 4 hónapot itt. Természetesen kibírom.
Faxolgatás után irány haza, némiképpen lecsillapodnom is sikerült, már csak a vasárnap miatt volt aggódhatnékom. Szépen szóló üzenetek persze továbbra is jöttek - hogy ő most ebben a helyzetben mit tud tenni, mindenkit megkérdezett már és az emberek többsége elfoglalt, senki sem tudná Gracet vállalni. Mivel jó szívem van, ha kegyetlenül fűzött volna, lehet azt mondom, hogy lemondom az utat - de már csak azért sem akartam, mert tudom, hogy 1% az esélyem arra, hogy itt létem alatt még egy ilyen 3 napos hosszú hétvégét kikönyörögjek valahogy, ez teljességgel lehetetlen. Pedig olyan jó lenne ilyen pár napos túrákat is szervezni...na mindegy. Végül arra jutottam, hogy én is megkérdezem pár barátomat, hátha esetleg valakinek megesik rajtam a szíve. Első körben is Adrijanara gondoltam (tudjátok, ő a macedón lány, 28 éves és most jött ide Michigan államból másfél év után, ő is októberben megy haza és 5 percre lakik tőlem). Megkértem továbbá arra is, hogy legyen olyan kedves és csütörtök este dobjon majd ki az állomásra, mivel kocsi híján itt a napokban sehova sem jutok majd el. És tudjátok mi történt? Visszahívott, hogy boldogan kivisz és elvállalja a vasárnapot is, úgyis elutazik a családja és nem lenne semmi dolga. Ah, mondom isten áldjon meg te drága jó ember, komolyan mondom nektek; ezt nem sok mindenki tenné meg. Sőt, egy dél-amerikai, egy nyugat-európai au pair sem. Senki. Ezért is szerettem meg annyira ezt a lányt, mert mindig mondom, hogy a kelet-európaiak annyira mások és ők annyira olyanok mint én/mi. Hihetetlen szíve van ennek a csajnak, mindezek után pedig küldött még egy üzenetet is, hogy vegyem alapnak a segítségét, mivel olyan melegszívű és barátságos (?) ember vagyok, hogy megérdemlem és én is sok mindent tettem már érte. Ah, komolyan mondom már az ilyen emberek miatt is megéri itt lenni, iszonyatos módon kirántott most a slamasztikából. És persze ezt is én intéztem, nem a host mami. Már csak annyi a kérése, hogy találkozni akar a csajjal, erre majd csütörtök este kerül sor, amikor jön értem hogy kivigyen a vonatra. Szóval mondhatni mindent elintéztem. Csajszival nem sok dolog volt a nap folyamán, még jobban is járok amikor itthon van - dolgozni igazából nem kell. Porszívózásra lettem felkérve, de azt meg mindig örömmel teszem.
Anyuka elég korán hazaért, sok intézni való akadt a kocsi miatt. Nekem volt egy telefonos interjúm az valamiféle biztosítóval, ami rögzítésre került - mondjam el ki vagyok, hol vagyok és miért vagyok. Honnan jöttem, hol élek és mi történt ma. Szépen elregéltem a dolgokat, majd a család békén is hagyott. Délután 4 körül elmentünk kocsinézőbe, ugyanis itt ugye anélkül nincs élet, a csajt valamivel szállítanom kell; így hát egy kölcsönzőbe vettük az irányt. Vizslattuk a felhozatalt, egy középkorú manusz segített nekünk, anyuka már rábólintott volna egy tűzpiros Ford Focusra, de Grace meglátta a Ford Taurust, ami mondhatni elég csinos kis példány és szívesebben nézegetem én is, mint mondjuk a Priust na - és hát a leányzó miatt a fekete gyöngyszemre esett a választás. Szerintem körülbelül olyan két-három hét lesz, amíg ez a kis csoda vendégszeretetünket élvezi, legnagyobb dilemmám most mégis az, hogy anyuka fogja az újdonsült kocsinkat vezetni, én pedig megkapom egy időre anyuka Toyota terepjáróját...

Ford Taurus

Itt a vége fuss el véle, mert ha hétfő van, akkor "buli" van. Meg az olyan berögzült dolog - ha a hétvégéd elképesztően jó volt, akkor a hét elejére kell egy kis összevisszaság... :)