Jajj úgy élvezem én ezt a hetet!

Egész pazar kis hetem van kéremszépen; hétfőn elég morcosan keltem - de csak amolyan hétfő-undorral. Amilyen rosszul indult a reggel, annyira alakult jól a délután és az este. Suli után Gracet el kellett vinnem az új lovardába, ahova ugyanazon a napon átköltöztették a lovát is. Ez a lovarda New Jersey-ben van, pontosabban Stocktonban. A környék gyönyörű, a lovarda pedig - furcsán hangzik, de fullextrás. Ezerszer jobban tetszik, mint az eddigi öt, amelyekben megfordultam. Mivel tisztában vagyok vele, hogy a nyaram háromnegyed részét ott fogom tölteni, ezért alaposan meg is néztem magamnak, levizitáltam, lemeóztam mindent. Van "lounge" és ingyen wifi - ezek hallatára aztán teljesen meg is nyugodtam. A pacik aranyosak, az emberek kedvesek, a környék meseszép, a lovarda pedig rendezett és csillog-villog minden. Na persze biztosan lesznek majd elátkozott perceim ott néha, de még így is jobban örülök, hogy az unalomba kell majd belehalnom a nyáron, mint sem abba, hogy három gyerek futkozzon körülöttem egész álló nap. Négy körül aztán megérkezett anyuka is, mondta hogy hazamehetek ha akarok. Hát akartam...(éreztem, hogy haza kell jönnöm)...Igazából direkt azért nézték ki ezt a lovardát, mert félúton van a suli és az édes otthon között, de én úgy néztem inkább kitérővel. Princetontól 20 mérföldnyire, itthonról pedig 35 mérföldnyire van a hely. Ezt a 35 mérföldet körülbelül olyan 35-40 perc alatt tenném meg, de a hazafele út Stocktonból valami elképesztő. Egy óra, tizenöt percembe telt mire végre hazajutottam. Nem lehet száguldozni az autópályán, viszont minden száz méteren lámpa van vagy kereszteződés. Egész biztosan megőszülök majd ott párszor a nyáron... :D
És akkor hazaértem...és a bejárati ajtóban hatalmas doboz fogadott, amely Németországból érkezett és amire már oly régóta vártam. Háttértörténetekkel most nem szolgálnék és valószínűleg a közeljövőben sem fogok, elég ha annyit mondok, hogy mindenkinek megvan a saját magánélete és sok mindent azért én sem szeretnék megosztani az Olvasókkal. Sajnálom, de biztos vagyok benne, hogy megértitek. Idővel, majd, egyszer, valamikor, talán...
A doboz csupa "made in Germany"-termékeket tartalmazott - isteni csoki (hiába, a német csokinak párja nincs!), gumicukor, meg még amiket el tudtok képzelni - Lindt, Kinder, Milka és miegymás. Persze volt még más tartalma is, de ez szintén maradjon a magánszférában. Olyan sokat jelentett nekem ez a meglepetés, a tartalma meg így az egész, hogy legszívesebben felhívtam volna azonnal mindenkit, az összes barátomat...Nem túlzok azzal sem, ha azt mondom, hogy talán az első vakációs hetünk óta nem uralkodott rajtam akkora boldogság, mint akkor hétfőn, amikor kinyitottam azt a dobozt. Még aznap este két pofira tömtem a ribizlis "Burgunder" gumicukromat és pár csokikát is - mennyország volt! Komolyan...mámor. Na de ezt a sztorit itt és most be is fejezem, legyen elég (egyelőre) ennyi.

Kedden locsogó esőre ébredtünk - igen, természetesen ez mindig így van - ha otthon röpködnek a 30 fokok, akkor itt maximum is csak 3 fokot mérünk. Na jó, azért ennyire nem volt vészes a helyzet - meleg volt, de nagyon esett az eső. Nem szeretek ilyen időben vezetni sem, az orránál tovább nem lát az ember. Anyuka megkért, hogy miután kidobtam Gracet a sulinál, menjek vissza az új lovardába, mert egypár cuccát sikerült ott hagynia előző nap. Nem örültem neki annyira, borzalmas volt a forgalom is és az eső sem akart elállni. Végül aztán jó egy óra múlva vissza is értem Princetonba, majd felmelegedtem a Barnes and Noble könyvesboltjában. A csajszit délben kellett felvennem, majd egyből vittem a fogorvoshoz időpontra. Kedden ugyanis levették a fogszabályzóját - két órát ültem a váróban, de végül is találtam ott pár idétlen női magazint (mindig csak a képeket pörgetem át hehe), aztán ücsörögtem és agyalgattam. Azon gondolkodám éppen, hogy eddigi életem 20 éve alatt nem vártam és gondolkodtam ennyit (mert nem volt rá lehetőségem), mint eközben a munka közben...de ez valahol végül is tök jó :)
Na szóval, kiscsajnak levették a fogaszabályzóját, úgyhogy most minden szép és jó, bár meglátásom szerint eddig is az volt. Miután hazajöttünk elvonult kicsit relaxálni, majd egy órán keresztül gyakorolt a hegedűn. Mivel a különtanár rámparancsolt szombaton, hogy álljak/üljek ott mellette, így ezt tettem. Grace azt mondta, hogy ignoráljam őt - magyarul tudomást se vegyek arról, hogy ott van. A tanár úgysem normális és ő sem érti minek kellett jelen lennie valakinek, de legalább majd elmondhatjuk neki hogy jelen voltam. Természetesen az iPodomon ügyködtem ezidő alatt. Amúgy a hegedűt imádom hallgatni, az egyik legszebben hangzó hangszer, szóval nincs is ezzel semmi probléma. Csak instrukciókat ne kelljen adnom, mert nekem a zenei hallásommal hatalmas gondok vannak... :)
Szintén kedden közölte velem a család, hogy csütörtökön Hershey-be megyünk (2-3 órás autóút). Itteni au paireknek talán mond valamit, ha azt mondom Hershey csoki (ne haragudjatok, nem emlékszem otthon lehet e kapni). Na hát én ezért a Hershey csokiért nagyon nem vagyok oda, sőt...de tudom, hogy itt Amerikában elég jó dolognak számít. Anyuka 2 napra megy a Hershey-konferenciára (sajnos nem tudom ez pontosan mit takar) és viszi magával a leányzót is. Tudtam én ezt már a hét elején, de azt nem, hogy én is résztvevője leszek a dolognak. Szóval csütörtökön felpakolunk és majd csak pénteken jövünk haza, késő este. Amíg anyuka konferenciázik, addig mi hesszelünk. Igen, nem dolgozni megyek. És az égvilágon semmi dolgom nem is lesz - nincs lovarda, nincs hegedűtanár, sem kórus, sem csoportos hegedű, sem tánc, nincs pszichodoki, személyi edző, nincs semmi és még a kocsimat sem fogom látni két teljes napig.
Lesz viszont Heshey-hotel (csekkoltam és baromi jó!), medencével, napi háromszori ellátással (jóllakok!), van vízipark meg valami hatalmas vidámpark is, amiben csak úgy hemzsegnek a nekem való hullámvasútak. Ja és a csokigyár.Ó mama!! Köszönöm előre eme két csodálatos napot. Na igen, tudom hogy a vidámparkos köreimet gondolom nem anyuka fogja majd állni és talán a csajt sem lehet majd rávenni semmire, de nekem szükségem van valami adrenalintúltengésre. Hú, valamit alkotnom kell. Ha nem lesz hullámvasút, akkor engem a medencéből nem szed ki senki egész nap. Vagy a svédasztal mellől nem lehet elrángatni...Na, valami lesz...ez tuti. Várom ám. És olyan jó, hogy végre "unalmas" kis hétköznapjaimnak valami értelmet ad, valami nem szokványos dolog és kicsit ki lehet zökkenni a megszokott mókuskerékből.

Szerda, ismét locsogó eső, Gracenek rövid napja van a suliban, nekem pedig baromi hosszú anyuka 24 órás műszakja miatt. Se gond. Délelőtt voltam postán, bankban, futottam (esőben, de esküszöm sokkal jobban esik úgy a futás), majd felszedtem a leányzót. Első körben ismét a fogorvoshoz mentünk, most csak egy 15 perces időpontja volt. Aztán következett az, hogy először a kutyának, majd a macskáknak eledelt vegyünk - ezt olyan fél óra alatt letudtuk. Fél 4 körül értünk haza, Grace elvonult a szobájába, csináltam neki csirkét vacsorára, gyorsan beiktattam egy fürdés-hajmosás kombót (mintha csak megéreztem volna, hogy jobb ha nem halasztom estére), majd 5-kor elindultunk a csoportos hegedűórára. Erre az órára nem sűrűn szoktam vinni a csajt, általában anyuka viszi, aki általában haza is jön, ergó nem várja meg. Ezzel a naiv hittel indultam el én is...majd amikor a "nem szeretem" hegedűtanár közölte velem, hogy ott kell maradnom, akkorát tudtam volna ordítani, hogy szerintem még Magyarországon, kicsiny kis falumban is hallották volna. A jó ég tudja miért, de nem tudtam megfejteni miért kell ott maradnom...És most figyeljetek, jön a csattanó...A hegedű szerdán fél 6-tól 8-ig tart (nem vagyok egy Einstein, de ez mindenhogyan 2 és fél óra). Amint elkezdődött az óra, a tanár rámparancsolt, hogy nyugodtan üljek ki a folyosóra és várjak ott. Azt hittem ott helyben nekimegyek, de ugye ennek a melónak a fele sem tréfa, jobb ha nem szólsz semmit és teszed amit kell. Körülírni sem tudom, mennyire voltam idegbeteg - Évi és Bius első kézből értesültek erről, majd a válaszüzeneteik hatására némiképpen megnyugodtam (ismét köszi csajok, hogy itt vagytok nekem!). Aztán teltek a tíz percek irtó lassan persze, és úgy higgadtam le én is. Elkezdtem írogatni meg firkálni, aztán bedugtam a fülhallgatót és mondom bármennyire is szeretem a hegedűszót, ennyi móka ebből mára pont elég.
Az az igazság, hogy még mindig nem értem miért kellett a folyosón várnom, semmittevéssel, holott 5 percre van tőlünk kocsival a hely, onnan anyuka mindig haza szokott jönni. Igen, tudom hogy többen írtátok már, hogy örüljek hogy csak várnom kell és az unalomba kell úgymond belehalnom, de el tudjátok képzelni mennyire lassan telik olyankor az idő ha vársz és nincs mit csinálnod? Tudom hogy ez a munkám - már ha ezt tényleg annak lehet nevezni, de néha úgy érzem hogy minden egyes ilyen semmittevéssel töltött óra tök feleslegesen megy el az életemből, mert egyszerűen nem használom ki normálisan. Borzasztóan mérges voltam - már előre rágyúrtam hogy hazajövök, eszek, összepakolok Hershey-re, skype-konferenciám is meg volt beszélve (igen, este...de szerencsére olyan klassz embereket tudhatok magam mellett, hogy otthon hajnalokig képesek rám várni)...
Na de hejj, emberek - itt vagyok és túléltem. Annyira nem is volt vészes ám, azért többet majd nem játszanám be ha nem muszáj, azalatt a két óra alatt esküszöm már megszülök vagy akármi...Ennek a kis afférnak köszönhetően a nem kedvenc hegedűtanár óriásit zuhant szemeimben ismét. Ő küldte el Gracet szombaton reggel, hogy nem hajlandó tovább tanítani. A csajszi mondta, hogy abszolút nem is jár szívesen ahhoz a tanárhoz és neki elég lenne a román néni is, de anyuka valamiért erősködik, hogy mindkettőhöz mennie kell. Ki érti ezt? Aki érti, az tegye fel a kezét. Igaz hogy nem láthatom, de akkor is tegye fel. Vagyonokat fizetnek ám ki mindkettőnek és akkor mindenáron járnia kell a csajnak mindkettőhöz. Uhh, hülyét kapok ha meglátom azt a tanárnőt, nem tehetek róla...de ezzel Grace is így van...szorgosan imádkozom, hogy nyáron nagy ívben elkerüljük majd. Inkább a pacik!
Fél 9 körül estünk haza szerdán, egyből bevágódtam a szobámba, összeszórtam pár holmit, amit Hershey-be vinni óhajtok, majd másfél órás skypeolást tartottam. Mondókám kellős közepén csaj lejön, kopogtat, hogy most kapott hívást anyukától, aki szépen megkért engem, hogy porszívózzak össze az egész házban. Mindezt este 9 órakor. Komolyan, tudom hogy én sem vagyok normális néha, de kutya legyek ha ők azok... :) Előrántottam a szivattyúst, végigszántottam az emeletet és a földszintet is - de már csak olyan lájtosan ám -, egyszer csak Grace lekapcsolja a gépet, hogy ő most azonnal hívja a tűzoltókat mivel meleg a sütő. Édes szívemnek alig tudtam elmagyarázni, hogy azért meleg a sütő, mert a pipicicit elég magas hőfokon sikerült megsütnöm még úgy pár órával ezelőtt és mindig nagyon sokáig tart mire újra kihűl a szerkezet. Azt hitte fel akarom gyújtani a házat, egyre-másra csak a tűzoltókat akarta hívni...ahh mondom ilyen nincs, gyönyörűséges ez a szerda én mondom nektek...

A mutatók - akárhogyan is nézem, a kicsi is és a nagy is - perceken belül elérik a 11-es számot az órán és én még mindig csak ott tartok, hogy a cuccaim halmokban állnak a szoba közepén, összepakolásra várva. Most valahogy nem érdekel, jajj de hanyag lettem...Reggel már nem kell dolgoznom, anyuka hazaér, majd elviszi egész délelőttre a csajt valamilyen orvoshoz, én pedig a kutyát fél 8-kor fodrászhoz - ez öt perces hadművelet lesz, mivel ott is hagyjuk ugyebár. Délután 1 körül indulunk Hershey-be, tudom én hogy ne számítsak semmi extrára, meg hogy csak két nap lesz...de iszonyatosan várom. Végre valami új, valami más, valami nem megszokott. És hát az sem utolsó szempont, hogy nem dolgozni megyek, csak azért hogy a csaj ne egyedül unatkozzon. Lassan vízszintesbe helyezem magam, miután közzétettem nektek ezt a képtelen bejegyzést. Na azért ebben a "csokivilágban" majd igyekszem pár fotót is ellőni (mit nem adnék ha Milka vagy Boci gyárba mennénk, ezt a Hersheyt nagyon nem szeretem)...
Izé, hétvégén pedig nem tudom mi lesz még. Pénteken késő este érünk haza, a szombat és a vasárnap baromi spontán lesz majd.

Szép napokat!
:)