A teremburáját

Tudom ám, hogy csupa jóindulatból és viccelődve kéritek azt, hogy ne gyártsak ennyire hosszú bejegyzéseket, mert alaposan jojóznak a szemek a monitorok előtt...Istenemre mondom, nem is figyelem a történetek hosszúságát, csak írom ami jön és ahogyan. Meg amit szóban is elmesélnék - na jó, az azért lényegesen több lenne. Nem volt ám mindig ilyen szómenésem és ha jól megfigyelitek, akkor azért észre lehet venni, hogy néha a nagy semmiről is iszonyat jól és remekül írok tíz sorokat és göngyölítem a dolgokat. Mert hát mi érdekes dolog történik a hétköznapokon? Úgyis mindig csak a család rigolyáit helyezem előtérbe, minden más pedig zajlik a megszokott módján. Viszont nem kérek elnézést - éppen azért, mert tudom hogy ti igazából szeretitek ám a hosszú bejegyzéseket. Megmondom őszintén, én is azokra bukom - nem szeretem az efféle sztorikat: "elmentünk, ott voltunk, hazajöttünk..." - szerintem értitek mire gondolok.
A másik dolog, hogy ugye elsődlegesen magam miatt írom a blogot...Hogy évek múlva, amikor majd beírom a "gugliba" hogy "Vivi Amerikában", akkor kidobja eme csodás oldalt és kedvemre nosztalgiázhassak mindenen - akár azon, hogy melyik nap untam halálra magam a kocsiban vagy éppen a lovardában hehe, vagy azon hogy mit ettem aznap, vagy éppen azon, hogy anyuka mit talált ki már megint - egyszóval mindenen, tényleg mindenen. Nekem nagyon fontos ez. Sokszor olvasgatom már az őszi bejegyzéseimet is, valamint a tavalyiakat és el sem tudjátok képzelni mennyire csodás érzés, amikor én magam is érzem az irományaimon és saját magamon, hogy változtam és folyamatosan változok. A gondolkodásom, a kifejezésmódom, a rálátásom a dolgokra és így egyáltalán az életem, a lényem. Elképesztő az egész. És amúgy én az élet mondhatni minden területén ilyen vagyok - aprólékos. Ha valamit csinálok, akkor azt aztán teljes gőzzel - apait és anyait beleadva. Ezért néha akadnak itt is "üresjáratok", meg nem éppen lényeges részek, talán túl sok olyan dolog is ami másokat nem érdekel, de olyankor egy kicsit önző vagyok és tudom, hogy engem évek múltán majd minden egyes apró mozzanat érdekelni fog, amiket itt megéltem és átéltem :)

Szeretném továbbá az ismeretlenebb Olvasókat megkérni, hogy legyetek szívesek emailben és privát üzenetekben ne kérdezzétek mi újság, hogy vagyok, milyen a család és a többi...Ezen a téren is igyekszem 100%-os lenni és mindenkinek visszaírni, válaszolni és segíteni - mondom, szívesen, bárkinek, bármiben és bármikor. De azért írom a blogot, hogy ebben többségében minden benne van, már-már úgy érzem néha, hogy egy nyitott könyv. A közelebbi hozzátartozóimnak, családtagoknak, barátoknak, ismerősöknek természetesen mesélek, ha kérdeznek akkor pedig válaszolok szépen, de nagyon sok "mi újság van?" kezdetű emailt is kapok és egy idő után fárasztó az összesre ugyanazt a kisregényt visszaírni. Félre ne értsetek - ha segítségnyújtásról van szó, akkor a topon vagyok és leszek is mindig (tudom milyen az, amikor naponta merülnek fel újabb kérdések és valaki mindig "megment"!), de az átlagkérdéseket és diskurzusokat meghagynám a blogba. Tudjátok, csak hogy ide is legyen miről írni...
Baromi kedvesek és aranyosak vagytok, jól esnek a dicsérő szavak is kedves Olvasók, akikből néha "táplálkozok"! :)

Nos mióta a Starbucks behozta - majd gyorsan el is tüntette - ezt a happy hour akciót, azóta minden áldott nap meg kell állnom ott és a csaj követeli a "frapucsínóját" - nem én fizetem, mielőtt még azt hinnétek. Anyuka megdobta egy-két Starbucks kártyával, szóval most kánaán van. Happy hour viszont már nincs, így keményen fizeti is a zöldhasúakat, mivel egy ilyen "csokis álom" alaposan 4 dollár felett mozog...ám legyen. Vicces a történet, mindig rendel ugye és mindig ugyanazt kéri. Új "cucc", tele csokidarabkákkal, cookie-val meg bödön tejszínhab a tetején, aztán idd a "frapucsínód" fiam. Rendelésnél mindig hozzáteszi, hogy sovány tejjel kéri (drága gyermekem, attól hogy a tej sovány, még nem biztos hogy te is az maradsz!) - ez még rendben is van, de mondom engem nem hagy nyugodni az egész, megkérdezem hogy ez mégis mire jó. A tej tök egészséges, attól aztán nem fog hízni, ellentétben a csokitól, keksztől, tejszínhabtól amivel teletömik még a poharát. Aztán megmagyarázta, hogy minden egyes összetevő a tejből jön és ha sovány tejjel kér mindig mindent mindenhol, akkor gond egy szál se és nádszál vékony marad. Na te jó isten, mit nem mond...csak meresztgettem a szemeimet és mondtam neki, hogy szerintem baromira nem számít a tej, nem az a lényege az egésznek.
Amúgy ez a tej-kérdés elég fura itt Amerika földjén - eddig az összes családom megkérdezte, hogy milyen tejet iszok. "Tudatlan" kis európai lévén néztem mint borjú az új kapura és kérdeztem, hogy mik az opciók. Aztán jött a felsorolás - na mondom ne csináljátok már - és mivel csak az utolsó felsorolt tejci nevét bírtam mindig megjegyezni, így ráböktem hogy az tökéletes lesz. Nagyon tejmániás vagyok - bele tudnék fulladni a kakaóba is, nekem lényeg hogy tej legyen. Otthon sosem csináltunk ebből nagy ügyet, de még a németeknél sem. A bonyodalmak akkor kezdődtek, amikor megláttam a hűtőben háromféle tejet és sikerült kiválasztanom azt, amit elkezdtem önteni a kis bögrémbe és körülbelül a víz köszönt vissza, némiképpen fehérrel megszínezve...Passogtam nagyokat, hogy mi a jó isten ez, de nem tudtam hova tenni a dolgot. Azóta sem tudom, hogy itt melyik tej felel meg annak, amit otthon is szürcsölgetek, de ráleltem a "whole milk"-re és mondhatni ez oké is. Hatalmas gondjaim vannak, ugye?!

Hétfőn reggel kézhez kaptam a heti listát - mit, hogyan, mikor, miért és kivel. Nem szoktak ilyet csinálni, ugye mindenre ötmilliószor rá is kérdezek, de átbogarásztam és egyszerűen nem bírtam átsiklani két sor fölött, miszerint este 9-től 10-ig hegedű a román tanárnéninél. Húhú, na ott aztán lesz nemulass, amikor már délután 5-kor is kínban bírok ott lenni, nem hogy este 10-kor még...de hát mit van mit tenni, egyszer kibírjuk. Az égiek aztán megkegyelmeztek nekem, úgy látszik a tanárnéninek sem volt ínyére a dolog, mivel visszamondta az egészet, helyette kedden este 7-kor volt jelenésünk nála és akkor is piszok nagy szerencsém volt, hogy anyuka megjelent fél 8-kor és "hazazavart"...

Sosem kések és iszonyatos időzavarban szenvedek, ha elő is fordul a késés akkor az nem az én hibámból kifolyólag történik. Hétfőn viszont délután fél 3 helyett konkrétan háromnegyed 4-kor jelentem meg Princetonban és hoztam el a leányzót. Mindig fél 2 után indulok el itthonról,  de a hétfői napon már amúgy is csúszásban voltam, mivel elskypeoltam a drága jó időt.
Mennék fel az autópályára - az egyetlenre, amiről New Jersey felé vehetem az irányt! -, de iszonyatos dugó fogadott. Egyből pötyögök Gracenek, hogy no para és semmi pánik, késni fogok de igyekszem. Gondoltam megint csak megy a lassúzás, az amerikaiak írják az smseiket meg csekkolják az iPhonet és egyszerűen csak nem találják a gázpedált...Furcsa volt, mert azon a szakaszon sosem szokott dugó és torlódás lenni. Araszolgattunk vagy fél órán keresztül (1 mérföldet, ha jól emlékszem) - tudjátok amikor éppen hogy csak nyomnod kell a gázt, de abban a pillanatban nem árt ha már fékezel is - idegtépő volt, az eső pedig szakadatlanul szakadt hehe. Észrevettem aztán, hogy igen csak leterelős hadművelet van és úgy fest a dolog, hogy nem mostanában fogok eljutni addig a bizonyos lejáratig majd autópálya feljáróig, amire nekem igen gyorsan szükségem lenne - mivel basszus 2 óra múlt!...
Zsaruk és a helyi serif szépen eltorlaszolt ott mindent, én csak távol villogó szirénákat láttam - baleset, hát megesik...még itt is. Letereltek minket, mint a jámbor bárányokat aztán hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, mivel életemben nem jártam még azon a részen, ahova kikötüttünk. Félrehúzódtam, ujjaimat beizzítottam és már repült is az sms anyukának, hogy septibe firkantsa le nekem a mentőövként szolgáló útvonalat, különben sosem érek Princetonba aznap. Dugó persze volt, nem is kicsi. Kocsik mindenhol, ameddig a szem ellát és őrült nagy fejetlenség - zuhogó eső persze, hogy szép és kerek legyen a történet. Anyuka visszahív - nem bírják megérteni, hogy én nem szeretek vezetés közben telefonálni, főleg nem ilyen körülmények között, amikor azt sem tudom merre vagyok éppen arccal. Magyaráz ezt-azt, itt menjek fel, ott le, emerre balra, arra meg jobbra - ilyen utca, olyan "pike", ott lesz egy "road" aztán már képben is vagy drága Vivikém. Köszöntem a gyors tájékoztatót, sok hasznát nem vettem mert baromi gyorsan meg kellett volna jegyeznem párszáz utcát, meg közben még figyeljek arra is hogy merre irányítják a forgalmat és kik dudálnak mellettem ezerrel. Idilli volt mindenesetre. Aztán rátértem az első utcára, amit anyuka mondott - azt még meg bírtam jegyezni, majd vártam a megváltást, hogy a drága jó gps barátom újratervez és megtérek végre. Így is lett, az ügy megoldódott de további 30 percet álltam a dugóban, szinte egy helyben mert ugye mindenki "egérutat" keresett. Akkor már háromnegyed 3 volt, azaz 15 perce úton kellett volna lennünk Princetonból hazafelé, ehelyett én még mindig a Bethlehem Pike-on masíroztam. Csajszinak sms - édes drága lányom, 1 óra és ott vagyok, addig nagyon szépen kérlek foglald le magad valahogy és ne idegeskedj mert minden a legnagyobb rendben van. Hála az égnek, aznapra különóra sem jutott, így tehát nem volt honnan elkésni.
Beletapostam a gázba rendesen - 60-65-ös sebességkorlátozásos táblákat én így gondolatban átírtam 80-ra és 1 óra alatt Princetonban voltam. Ohóóó persze ennyire egyszerűen ám - Grace csak 5 percenként küldött sms-t és kérdezte meg hol vagyok már, mikor érek oda, mennyire vagyok messze. Ignoráltam az összeset, világosan megírtam neki hogy egy óra és ott vagyok, ha nem tud számolni az már nem az én gondom. Anyuka gondolom fél percenként felhívta így is (meg ha ő lett volna ebben a szituban akkor szintén felhívta volna), hogy "Hi honey, how are you, how was your day, are you bored, ohh honey do not worry" blablabla...
Még amikor hazaértünk is helyszíneltek, akkor már a rádióban is mondtak be dolgokat, de ahogy anyuka hazaért tudtam csak meg, hogy tényleg nagy baj volt - iszonyú nagy baleset. Valami rokkant kocsit szállítottak, amelyben ketten ültek és egy címeres ökör valahogyan beléjük hajtott hátulról, a kocsiban ülő két ember meghalt...Még mindig futkos rajtam a hideg, ha belegondolok az egészbe. Körülbelül 10 percen múlt, hogy nem akkor jártam arra és láttam volna az egészet. Ilyenkor eszembe jut, hogy basszus naponta akár az életem is kockára tehetném így - oké tudom, ennek otthon is meglenne az esélye meg bárhol, bármilyen közlekedési eszközön -, de amikor nekem valaki azt mondja hogy vigyázzak magamra vagy vezessek óvatosan, akkor mindig eszembe jut, hogy persze én óvatos leszek, de ez nem elég. Ha más nem óvatos, akkor már veszett az egész ügy...

Kedden már 5-kor keltem, mivel fél 8-ra Princetonban kellett lenni - Grace kirándulni ment a sulival, így csak délután 4-kor kellett elhoznom. Hiába viszont a sok szabadidőmnek...

...ilyen időben valahogy semmihez nem volt kedvem. Lefutottam köreimet reggel (azt is esőben), majd gym-eztem egy kicsit itthon (milyen jó, hogy itt ez a gépezet a basementben!), aztán loptam a napot.

Ha szerda, akkor rövid-hosszú nap. Leányzónak rövid, mivel pontban fél 12-kor ott termek érte, majd szállítom ide-oda. Első utunk a lovardába vezet, ott eltöltök 2-3 kellemes órát mivel van internet, van tévé és lounge, ingyen üdítő, meg néha még snack is. Megszerettem, nem lesz gond. Aztán 4 óra tájban már itthon vagyunk, megetetem, én is bekapok valamit, majd továbállunk az egyik itteni suliba, ahol Grace először a román tanárnénitől vesz 1 órás hegedűórát, majd csoportosan hegedülnek további 2 órán keresztül. Igen jól látjáok, ez az ott maradós móka...tudjátok...ahol van egy folyosó, az au pair kibérel magának egy padot és ül 3 órán keresztül.

Haza nem mehet - bár halovány sejtése sincs, miért kell ott maradni, amikor 5 perc autóútra laknak - olvas, zenét hallgat, gondolkodik. Az olvasástól egy óra után káprázik a szeme, a zenék már mind lepörögtek maximum hangerőn háromszor, így hát marad a gondolkodás és az óramutatók bámulása. Annyira nem is volt vészes a dolog, elvoltam, nem ezzel volt a gond. Tudtam azt is, hogy ez az utolsó ilyen lecke, a csaj vizsgázni fog vasárnap és lehet, hogy tovább kell maradnunk is, mint 8 óra. Közben anyuka bőszen küldi az sms-eket, hogy már itthon van, majd itt találkozunk (...) Csak várok és várok, 8 után már a gyakorló terem ajtajában toporgok és jönnék éppen haza, mivel az idegeim éppen felmondani készültek a szolgálatot. És most ne jöjjön senki azzal, hogy örüljek hogy CSAK unatkoznom kell - üljetek le egy helyre, maradjatok ott három órán keresztül úgy, hogy az égvilágon semmi dolgotok nincsen. Engem felőröl ez az örökös szerdai várakozás, nem tehetek róla. A dolog "legeslegszebb" része pedig csak ezután következett - tudniillik a román néniért mindig jön egy busz, aki visszaviszi az idősek otthonába. A busz vár egy picit, majd vár sokat, majd engem kiküldenek hogy mondjam meg a sofőrnek, hogy még többet várjon, mert a néni 5 percen belül ott lesz és mehetnek haza. Visszamegyek a terembe, a néni még mindig kényelmesen ül a széken, magyaráz és átadja magát a múzikának, esze ágában sincs kimenni a buszhoz. Grace közben végez (8 óra 20 van már...), román néni leállítja és további 15 perces kiselőadást tart neki, hogy mit hogyan kellene csinálni - oké, nyugi Vivi...
Fél 9 után nem sokkal végeznek végre valahára, busz elsuhan és a néni ott marad - másik (nem kedvenc) hegedűtanár idegbeteg lesz, hogy ő nem tudja hazavinni a román nénit és már hússzor mondta neki, hogy kint vár a busz, mennie kell. Drága Vivike lenne e olyan kedves és hazavinné e a nénit is, nincs mit tenni. Állok ott mint egy idióta, rögtön robbanni tudtam volna, az arcomról a világ összes dühe leolvasható volt és igen, vágtam a pofákat. Nem szoktam és én abból a szerényebb fajtából vagyok, ritkán adok hangot nemtetszésemnek is, de akkor ott eldurrant az agyam. Akkor már 9 előtt jártunk nem sokkal, mivel ugye a rövidebb-hosszabb diskurzusokat is akkor kell megbeszélni. Mit mondhattam volna? - persze, hazaviszem a nénit - azzal sarkon fordultam és mondom ki kell mennem a levegőre, mert idegbajt kapok. Ittlétem 8 hónapja alatt ennyire egyik családnál sem sikerült felhúznom magam. És tudjátok miért? Mert szerintem az egyik hegedűtanár direkt azért akarja hogy mindig maradjak, mert különben neki kellene hazavinnie a nénit, mivel ő mindig lekési ezt a buszt. Kimentem, csaj utánam jött (őt már előzőleg felhúzta a tanár) és ordított, hogy nem fog sikerülni a vizsgája...Aztán nyugtattam, de belőlem is előjöttek közben az indulatok - mondtam neki, hogy édes drágám tudom hogy ez a munkám hogy rád várok mindenhol az örökkévalóságig, nincs ezzel semmi gond de hol vagyok én köteles elvinni ide-oda akárkit is? Hozzáteszem, ezt másodszorra játszották már el, hogy engem ugrasztottak hogy vigyem haza a nénit...Iszonyatos módon kiakadtam, elmondhatatlanul. Mert erre egyszerűen tényleg nem vagyok köteles, de itt ugye hol mondhatsz nemet bárkinek bármire is? Írok anyukának, hogy mi van...válasz semmi - csaj mondja közben, hogy már alszik - ez is oké. Beszállunk a kocsiba, néni kérdezi hogy oké e hogy hazaviszem és megengedett e - Grace hátsó ülésről harsogja, hogy naná hogy megengedett, vigyem csak haza szépen...de előtte ugyan tegyek már egy kerülőt és dobjam haza először őt, mert semmi kedve kocsikázni már. Azt a megborult hétszentségét - gondoltam magamban - szavakkal kifejezni most nem tudom, mit éreztem akkor. Egyszerűen nem értem minek nézik itt az embert? Itt mindent meg lehet csinálni és életemben nem gondoltam volna hogy ezt így kimondom, de igen; itt totálisan kihasználják az embert. Egyszer majd kifejtem ezt jobban is, most nem vájkálnék a témában, nem ide vág. Legyen elég annyi, hogy jó sok au pair történetet ismerek itt és ez elég ahhoz, hogy ezt mondhassam. És tényleg megvilágosodtam, rájöttem hogy itt ez megy. Lehúztam egy évet Európában au pairként, szidtam őket is néha mint a bokrot - nem tagadom én ezt -, de itt százezerszer rosszabb a helyzet. Tisztelet az 1%-os kivételnek, mert az nem több egynél! És itt most nem arról van szó, hogy nem bírom egyszer-kétszer hazavinni a nénit, mert megteszem fene a jó szívemet - de ahogy kezelik a dolgot, ezzel a fenenagy természetességgel mintha az lenne a dolgom, hogy boldog boldogtalant én fuvarozgassak haza még késő este...meg hogy anyuka már itthon alszik, válasz semmi hogy oké e a dolog, meg ááá ez az egész így...
Hmm, kicsit talán indulatos lettem de nem is kérek már elnézést ezért sem. Némiképpen sikerült lehiggadnom, de sajnos tényleg azt kell mondjam ahogy telik az idő, már őrült kínokat bírnak okozni a hétköznapok is. Ja és cserébe mindezért mit kapok? Hát a Semmit. Ehhez még esetleg hozzájöhet az a dolog, hogy megkérdeztem anyukát hogy szabad leszek e a hétvégén vagy szüksége van e rám - válasz semmi, mert minek azt? Miért kell mindent tervezni meg szervezni? Majd ahogy esik úgy puffan.
Kisebb idegbajt már a kocsiban is kaptam a délután folyamán, amikor a lovarda felé tartottunk. Ugyanis leányzó benyögte, hogy jövő vasárnap anyuka 24 órázik, neki pedig jelenése van a lovardában valami miatt...és hogy hát nekem ugye van valami tervem jövő hétvégére? Először nem hittem a füleimnek, majd jó nagyot halkítottam a rádión és szinte kiabáltam neki, hogy le van foglalva a 3 napos Niagara-vízesés és Toronto túrám, szóval ezer bocs meg anyamedve, de nem fogok itthon maradni sem a lovak, sem az ő két szép szeméért - már csak azért sem, mert még áprilisban lefoglaltam az egészet és anyuka is rábólintott nagy bőszen, hogy mehetek isten hírével - ezzennel a témát be is fejeztük, mély hallgatás következett. Csak várom a további részleteket, talán hogy valaki nekem is mondjon valamit, de őszintén remélem hogy nem szándékoznak a levesembe köpni, mert akkor botrány lesz... :)

Megyek és veszek egy hidegzuhanyt, kissé elkapattam most magam úgy érzem. Nem is tudom kinek hálálkodjak, hogy holnap már csütörtök van, amint tehetem már teszem is ki a lábam a házból hétvégén!...

Pusszantások!

p.S.: A "Furcsaságok Amerikában" című bejegyzést folyamatosan frissítem ám... ;)
p.S.2: Valaki lenne olyan kedves és küldene nekem pár fokhagymás bagettet és egy rakat Flammkuchent? Megveszek értük komolyan, de itt egyiket sem láttam még sehol - valószínű mert nincs is...
Na jó, csak viccelek ám! :D

                                                                   jobban kinéző ebéd

csirkés tortilla - ezt még összebugyolálom ám

Még az ősidőkben talán ígértem képet nektek arról az út menti motelről, ami mellett minden egyes nap elhaladok - horrorfilm-gyanús, nem tudom miért, de rám a frászt hozza:

                                                 jajj és akkor még a cola automata is ott van...

meg egy szál kocsi - na ettől ágaskodik a szőr a hátamon igazán...