Újra itthon, Európa földjén

Ígérem ez az utolsó bejegyzés, amiben még "halandzsázok" egy sort, ezután már csak az utazós hetek eseményeit teszem közzé és az összegzést - tudom, kicsit nyújtom a dolgokat, de egyszerűen annyi mindenről kell még mesélnem, hogy elképesztő.

Az utolsó JFK-n töltött napom és éjszakám abszolút nem is volt olyan szörnyű, csütörtök este 7 körül viszont azt hittem, hogy lekókad már a fejem a helyéről, így elvonultam az egyik sarokba és szinte azonnal be is aludtam. Sajnos az ilyen alvások persze nem felhőtlenek; fél óránként riadtam meg, mert hol a vállaim, hol a lábaim szakadtak le majdnem, annyira zsibbadt mindenem. Hiába, azért a két napja ülve alvásnak valamilyen hatása csak van...
Péntek délelőtt még interneteztem, ettem, összeszedtem magam, átöltöztem és varázsoltam magamnak egyfajta fejet, majd délután 1 körül becsekkoltam végre és beléptem a terminálba. Kis shuttle busz vitt át egy másik terminálig, ahonnan a gépem délután 4-kor szállt fel Boston felé. Végig tapadtam az ablakra, addig néztem a new yorki betonrengeteget, a Financial Districtet és a manhattani felhőkarcolókat, ameddig csak bírtam, ameddig lehetőségem volt rá. Katona srác ült mellettem, már a felszállás előtt bealudt, aminek én rendkívüli módon örültem. Alighogy felemelkedett a gép, úgy elkezdtek potyogni a könnyeim, hogy magam sem hittem el...Iszonyú rossz érzés volt elhagyni azt a várost, amely annyi örömet okozott és amelynek annyi csodás pillanatot, embert köszönhettem...
Alig emelkedtünk a felhők fölé, alig kapcsoltam be a zenét, szinte tíz perc múlva bemondták, hogy megkezdjük a leszállást Boston felett - azt hittem rosszul hallok, ilyen kevés időt sosem repültem még. Boston egyáltalán nem tetszett felülnézetből, zuhogott az eső is, biztosan szép város, de engem igazából sosem vonzott. Aki pedig azt gondolná, hogy egy reptéren a 2 órás várakozás nagyon sok, az téved. Leszállt a gép és mire leverekedtem magam és átverekedtem magam az Amszterdamba induló járathoz, szinte meg is kezdtük a beszállást.
Európába hatalmas gépsárkánnyal indultunk, végre-valahára. Középen ültem, de szélül. Már a felszálló embertömeg alapján megállapítottam, hogy nem amerikaiakkal vagyok körülvéve - mindenki normálisan nézett ki (úgy értem tök jól voltak felöltözve) és mindenki tekergette le vagy éppen kapcsolta ki a légkondit hehe - tudtam, hogy jó helyen vagyok. Mellettem egy holland család foglalt helyet egy három éves forma kislánnyal, nagyjából értettem miről beszéltek (ez a holland nem is lehet olyan nehéz nyelv, nekem már eleve a német miatt - mindenki azt mondja, hogy csak össze kell mixelni az angolt és a németet). Őrületesen meglepődtem, amikor bemondták, hogy az út 6 óra 20 perc lesz - ami körülbelül a semmivel egyenlő, azt számolva, hogy tengerentúlra megyünk, ja és ugye éjszakai járat volt. Delta nagyon kitett magáért, isteni vacsit hoztak és bőségeset - csirke, párolt zöldségek, saláta, desszert és mini zsemle lekvárral. Innivalóval is öt percenként kínálgattak. A mellettem ülő holland apuka jelenléte azonban kezdett kínossá válni, ugyanis le-lekókadt a feje szegénynek alvás közben, de nagyon brutál módon és rendszerint majdnem mindig az ölemben landolt. A többi utas akik látták, már fordulgattak hátra és mondták, hogy kicsit jobban lökdössem meg, de szinte semmire sem reagált. Vacsora közben pedig olyan hevesen vágta a csirkemellet, hogy elcsúszott a tányérja és a két decis kóla az én lábamon és cipőmön landolt, azt hittem lefagynak a végtagjaim.
Ami fura volt, hogy 50 év felüli légiutas kísérők dolgoztak - ezt soha sem fogom megérteni, de végül is aranyosak voltak. Az út zökkenőmentes volt és baromi gyorsan eltelt, tekintve azt, hogy találtam remek zenét az előttem lévő kis monitoron, de a legjobb és témához vágóbb mégis az volt, hogy megnéztem a Másnaposok című film első részét, ami történetesen Vegasban játszódik és szinte végigrötyögtem magam az egészet, ha arra gondoltam, hogy mi micsoda 4 napot éltünk ott meg és mennyit emlegettük azt a bizonyos filmet. Szuper volt, mivel 6 nyelv közül választhattam, így a német mellett döntöttem és tök más volt nem angolul érteni a poénokat, tetszett nagyon.

Reggel 7 körül érhettünk Amszterdam fölé, 20 perccel a tervezett előtt landoltunk. Már a levegőből is kíváncsian tekintgettem ki az ablakon, majd olyan mosoly villant meg orcámon, amit az égvilágon senki sem tudott volna letörölni onnan. Láttam a házakat, egyszerű autókat, szántóföldeket. És igaz, hogy nem láttam felhőkarcolókat meg semmi Amerikára utaló dolgot, de olyan boldogság fogott el, hogy azt szavakba önteni sem lehet és kedvem lett volna kiáltani egyet, hogy "Itthon vagyok!"
Az amszterdami reptér baromi nagynak hatott, 50 percet sétáltam, mire elértem a D81-es kapuhoz és egyfolytában azt hajtogattam, hogy nem lehet igaz, hogy egy kapu ennyire messze legyen egy másiktól (itt hangsúlyozom ismét, hogy iszonyú kevés a két óra egy reptéren, Amszterdamban is két órám volt). Részem volt kis útlevél ellenőrzésben és táska átkutatásban is, de nem volt semmi gubanc. Jó volt holland nyelven olvasni a feliratokat, úgy suhantam végig azon a reptéren, mintha már ténylegesen is itthon lettem volna. Mindenhol normális boltok, sehol egy gyorsétterem, McDonald's sem követett Dunkint és Dunkin sem McDonald's éttermet. Mindenki csini volt, az emberek nagyon sok nyelven beszéltek. Éreztem illatokat és egyszerűen éreztem Európát - ezt máshogy sajnos nem is tudom érzékeltetni, de hihetetlen jó érzés volt. Betámadtam egy mosdót, ismét átöltöztem, fogat mostam, összeszedtem magam és már szállhattunk is fel a Bécsbe tartó járatra.

Szintén a tervezett előtt 20 perccel landolhattunk Bécsben, amikor megláttam a gépről az hófödte Alpokat azt hittem elsírom magam, hát még amikor bemondta a kedves légiutas kísérő, hogy "Wilkommen in Wien!", akkor meg aztán el is lepték a könnyek a szemeimet (...) Hát ilyen csúcsszuper pillanatok ezek is, az ember pedig nem tehet semmi az érzései ellen. Megrohamoztam a csomagfelvevő helyet, szinte süvítettem, bár baljós előérzetem volt a csomagjaimmal kapcsolatban, így nem is igazán tudtam felfogni azt, hogy pár percen belül láthatom a családomat és a barátnőmet.
Vártam és vártam a cókmókot (egy hatalmas fekete bőrönd és egy piros utazótáska), szinte én voltam az egyetlen, aki elhagyta a futószalag melletti helyet, ugyanis a fekete bőröndöm megérkezett, de a piros nem. Ordítani tudtam volna, baromi ideges voltam, mivel a feketében csak ruhák voltak, amelyek engem nem hatnak meg ha elvesznek, viszont a pirosban a fél életem benne volt és szükségem volt minden egyes tartalmára. Kétségbeesetten mentem reklamálni a pulthoz, segítőkész hölgyike matatott pár percet a számítógépen, majd közölte, hogy azonnal hozza nekem a raktárból a táskát, ugyanis már egy napja megérkezett. Akkora kő esett le a szívemről, hogy örömömben sikítani tudtam volna.
Boldogan indultam meg a kijárat felé, ahol a családom fogadott - apa, anya, hugi és az egyik legjobb barátnőm. Mindezt egy csokor virággal és egy "Welcome to Hungary, Vivien!" feliratú táblával. Nem, kicsit sem nézte őket hibbantnak a jónép, hogy miért tartanak Magyarországos táblát Ausztriában, de azt hiszem ez most elhanyagolható tényező.

Másfél órára lakunk Bécstől, nekem egész út alatt be nem állt a szám és csak mondtam a magamét, meséltem. Telefonálgattunk össze-vissza, hiszen mindenkinek jelezni kellett, hogy már földet értem és úton vagyunk. Őrület volt. Gyönyörű idő volt és minden olyan egyszerű, olyan európai, aztán olyan nagyon magyar. Már égtek a vonalak az estével kapcsolatban is, de legelőször nagyszüleimhez mentünk be, akik sírva fogadtak és azt mondták, soha többet ne hagyjam el az országot... :)

A nap további részét már nem is részletezném; legyen elég annyi, hogy szombat óta őrület ami zajlik és hihetetlenül boldog vagyok, hogy most egy kicsit újra itthon lehetek. Az ivást-evést szombat óta talán vasárnap éjfél körül fejeztük be, rokonok, barátok, ismerősök jönnek és mennek, én mesélek, pakolok, mosok, szobám még pár órával ezelőtt romhalmaz volt...Most kezdek megnyugodni, rengeteg program és találkozó van kilátásban a következő hetekben és az sem mellékes, hogy november 21-én visszamegyek Németországba, Münchenbe. Igen-igen, egy hetet fogok tölteni az egyik nagyon jó barátnőmnél a bajor fővárosban, meglátogatom a volt családom, az egyik kedves blogolvasóm és szuper időt fogok együtt tölteni a barátaimmal, mivel többségük hál' istennek még ott tartózkodik. Jól vagyok és csúcs minden, és bár a blognak hamarosan vége, de előtte lesz itt még jó pár bejegyzés a nyaralásunkról, majd ténylegesen is hozom a zárót. Valószínűleg a jövőmmel kapcsolatban is írok majd egy röpkét, nem szeretném bizonytalanságban hagyni a kedves Olvasókat!

Legyetek jók és élvezzétek a következő napok bejegyzéseit, Kaliforniáról, Nevadáról és Arizonáról! ;-)