Las Vegas, 2. nap - Grand Canyon

3-4 órát aludhattunk csupán a pénteki Bellagio buli után, pihe-puha ágyunk vendégszeretetét sajnos nem sokáig élvezhettük, igen korán csörgött a vekker. Fél óra alatt rendbe szedtük magunkat Vivivel (Évi nem tartott velünk a Grand Canyonhoz, mivel májusban már járt ott), találkoztunk Krisztával és Katicával a Planet Hollywood hotel előtt, hogy megcélozzuk a mélygarázst, ahonnan a buszunk indul. Előtte még élelembeszerzés és rohanás természetesen, nem is mi lennénk ha nem így lett volna. A buszon szinte egyből bealudtunk, mert azt hittük a végleges helyünkön vagyunk már, de aztán tíz perc múlva kitettek minket egy gyárépület-féleségnél, ahol elosztották a bandát, kaptunk kávét, üdítőt, snacket, majd ezek után szállhattunk csak fel a buszokra. Krisztával meglátogattuk a mellékhelyiséget és ez a manőver sajnos elég is volt arra, hogy megpecsételje az egész napunkat. Ugyanis két buszt töltött meg a jónép, de mi már nem fértünk fel arra a buszra, amire Vivi és Katica felszálltak. Hiába kérleltük az elosztó bácsit, mogorva kinézete és megjelenése miatt megtántorodtunk és jobbnak láttuk nem ellenkezni - gondoltuk majd lesz egy szünet, és akkor buszt váltunk. (Hát megsúgom, nem így történt)
Tudtuk, hogy nagyon hosszú út vár ránk, az első órát mégis végig beszélgettük és be nem állt a szánk. Utána én bealudtam, majd arra eszméltem, hogy odaértünk az első állomáshoz, amely engem totál ledöbbentett és meglepetésszerűen ért. Előzetesen, online foglaltuk le ezt a túrát és a Grand Canyonhoz három különböző utat szerveznek - mióta az eszemet tudtam, én a South Rim-hez szerettem volna menni és hál' istennek a többieket sem kellett sokáig győzködnöm. Arról viszont egy szót sem írtak, hogy megállunk a Hoover-gátnál is - igaz, hogy csak pár fénykép erejéig -, de én iszonyatosan boldog voltam emiatt.

                                         mindig is szerettem volna ott állni, az előtt a tábla előtt

                                                                    ott a Hoover-gát!

A gát megcsodálása után már tényleg csak a sivatagi út állt előttünk. Egyszer álltunk még meg Arizona államban, a 66-os úton - vettünk pár szuvenírt és vizet, mindenki elvégezte dolgát, akkor még azt hiszem 4 órás út állt előttünk. Szinte végig aludtam, meg-megriadtam közben. Délután 2 körül érhettünk közel a Canyonhoz, szinte a puszta közepén voltunk, tipikus filmes jelenetek villantak be egész idő alatt. Tetszett Arizona, ahogy Nevada is. Megálltunk ebédelni és tartottunk egy másfél órás pihenőt, amíg a csoport többi tagja megnézett egy kisfilmet a Canyonról - mi inkább élőben lettünk volna már kíváncsiak rá. Ebéd közben találkoztunk Vivivel és Katicával, beszélgettünk, megnéztük a szuvenírboltot, majd ők útnak is indultak. Mi Krisztával akkor már nagyon ingerültek voltunk, hiszen alig akartuk már megkezdeni az alig 20 perces utat, hogy végre láthassunk valamit a lényegből is.

Konkrétan körülbelül fél 4 körül értünk a Grand Canyonhoz, amelynek az előtt semmiféle jele nem volt. A busz megfékelt, a sofőr pedig közölte, hogy van 1 óra 15 percünk az egész mindenségre. Nem tagadom, hogy akkor ott nagyon elfutott a harci ideg. Egész nap buszoztunk, akkor már több mint 7 órás út állt mögöttünk és mindezt azért, hogy kicsivel több, mint 1 órát tölthessünk a Canyonnál. Sok időnk azonban nem is volt bosszúskodni, Krisztával nekiindultunk a Canyonnak és elhatároztuk, hogy megpróbáljuk élvezni. Azonban ez is olyan dolog, hogy az ember elkészít pár fényképet - naná, hogy elkészít ha már ott van és hát akkor van ott és a többi, de én nagyon szívesen leültem volna egy kőre/sziklára és csak élveztem volna a látványt, elmerengtem volna. Utóbbi az a dolog, amire sajnos nem sok időnk jutott...

A Grand Canyon csodálatos volt! Kriszta talán jobban érzékeltette mindazt a blogjában, amit én is le szerettem volna írni, de sajnos nem tudok olyan jól fogalmazni. Ha most nagyon lényegre törő szeretnék lenni, akkor csupán annyit mondanék, hogy ez egy olyan dolog, amelyhez nem elegendőek a szavaim, de még talán a fotóim sem - ezt mindenkinek látnia kell! Hatalmas szabadságérzetet éreztem végig, amíg ott sétálgattunk. Ahogy kiültünk és kiálltunk különböző helyekre, napsütéses idő volt és egyszerűen fel nem fogtam, hogy a Grand Canyon terül el előttünk. Számomra ez volt a világ nyolcadik csodája, kétség sem fér hozzá. Ezerszer jobban tetszett, mint mondjuk a Niagara-vízesés. Nem hiába vártam ennyire, és nem is csalódtam benne. Egyetlen kívánságom lett volna még, hogy a fotók elkészítése után bárcsak lett volna még mondjuk egy óránk arra, hogy ténylegesen is leheveredhessek egy kőre és elmélkedhessek egy picit. Utólag visszaolvasva ez most eléggé viccesen hangzik, de higgyétek el ha ott állnátok, ugyanezek a gondolatok merülnének fel nálatok is.

                                                       na ide azért mutatvány volt lemászni...

Lélegzetelállító, meseszép, gyönyörű és isteni volt! Sajnálom, de tovább fokozni nem tudom és nem is szeretném - ez az a dolog, amit mindenkinek látnia kell, aki Amerikába látogat. Kihagyhatatlan. Megérte a hosszú út, a sok nyüglődés és nyüszögés, a buszban töltött összes óra - mindenképpen szeretnék még majd egyszer visszamenni, ha lehetőségem lesz rá. Akkor remélhetőleg fotómasina nélkül megyek, megcélzom az első tetszetős követ és relaxálok majd egy jót... :-)

Négy-fél 5 körül indultunk vissza a buszhoz, szálltunk fel és helyezkedtünk el kényelmesen, majd bemondták, hogy defekt miatt kicsit késve fogunk indulni. Oltári módon ideges lettem, főleg mert nem úgy tűnt, hogy valaki valamit is alkotni fog az elkövetkezendő órákban. A sofőr megkért minket, hogy fogjunk egy shuttlet ami elvisz a legközelebbi civilizációig. Egy apró falucskánál kötöttünk ki - valahol az isten háta mögött, hideg volt és iszonyú nyűgösek lettünk. Tengtünk és lengtünk, azt mondták 1-másfél óra mire jön értünk a busz és helyre áll a rend. Egy ideig türelmesek voltunk, aztán kezdtünk nagyon idegesek lenni. Fent rekedtünk a Canyonban, több másik emberrel együtt és már akkor is elég hosszú nap/út állt előttünk. Az esti bulinak körülbelül már akkor lőttek - emiatt sem voltam éppen boldog. Hogy az egyetlen szombati vegasi éjszakám dugába dől a túrabusz miatt...Végül is lehetett volna rosszabb is a helyzet - bár a tudat, hogy Vivi és Katica már rég úton van Vegas felé és hogy ha reggel az idős muki nem kekeckedik, akkor mi is azon a buszon ülünk, ez eléggé lelombozta a kedvünket. Konkrétan két és fél órát kellett végül várunk a buszra, majd indultunk vissza végre Nevadába. A hegyi kuckóban úgy éreztem magam, mint egy síparadicsomban - sokan túrázásból érkeztek vissza, nagykabátokkal, túrafelszereléssel (már csak a sílécek hiányoztak). Nem probléma; Krisztával hősiesen helytálltunk és túléltük - nem olyan fából faragtak minket. Meg különben is egy ekkora porszem kellett már a gépezetebe... ;-)

Végig aludtunk visszafele, bár nem volt túl kényelmes az a busz és holtfáradtak is voltunk. Fél 1 körül tett le minket a busz a Cosmo előtt - Kriszta úgy döntött elteszi magát másnapra, én természetesen egyből újult erőre kaptam, amikor a buszunk végigsüvített a Stripen - "na nem, az nem lehet igaz, hogy én szombaton éjszaka fél 1-kor Vegasban ágyba dőljek!"

Riasztottam a csajokat - Katica és Vivi is nemrég érkeztek vissza, Évi pedig kellemesen elütötte az egész napot ilyen-olyan partikon, hamarjában beszerzett társasággal.

Fél óra alatt összekapartam elhullott testrészeimet, majd a Cosmo kaszinóinál találkoztam a csajokkal - Krisztát leszámítva teljes volt a létszám. Mivel a szombati bulikról már rég elkéstünk (ilyen az, amikor hajnali 1 óra után már nem jutsz be sehova), tettünk egy sétát még a hotelek között, beültünk egyet a Mekibe, készítettünk fotókat, későbbiekben pedig Vivivel leültünk játékgépezni is...

                                                               a hotelünk előcsarnokában

Vegasban azért olyan piszok olcsó az összes hotel, mert azt hiszik, hogy az ő hoteljük kaszinójában fogod elverni az összes pénzed. Az emberek szinte alvás nélkül játszanak - kortól és nemtől függetlenül. Őrület az egész hely, nem hittem a szemeimnek. Mindenki játszik és mindenki nyerni akar. Idősek, fiatalok, mindenki. Ott ülnek éjjel-nappal és játszanak. Vannak úgynevezett oxigén-szobák, ahova azok ülnek be, akik már napok óta szemhunyást sem aludtak, csak játszottak. 

Szóval Vivivel mi is leültünk a Cosmoban egy géphez (hajnali 4 körül) és játszottunk 1-2 kört. Vivi nyert kevéske pénzt, én sajnos semmit, de már leülni is megérte, mivel az ott kószáló pincérek kinézik ha leülsz a géphez és azonnal szállítják neked az ingyen italt, éppen amit óhajtasz. Így elfogyasztottunk még egy-egy vodkanarancsot, majd felszívódtunk.

Emiatt a látvány miatt azonban nem bírtam elaludni...Képtelenség volt...

Évi beverte a szunyát...