Vissza az időbe

Ne higgyétek kérlek, hogy ekkora káosz és összevisszaság van a fejemben - szó sincs róla. Szeretném azonban a nyaralás utáni bejegyzéseket már most közzétenni, egészen addig a pontig, amíg el nem hagyom Amerikát. Volt miről írni bőven - képszegény bejegyzés következik, de ígérem, hogy a nyaralásos képekkel mindent pótolni fogok. Az utazós két hetem részleteivel majd csak otthonról fogok jelentkezni, időközben pedig eldöntöttem, hogy a záró bejegyzés ténylegesen is a záró lesz; nem teszem közzé előbb, holott már réges-rég meg van írva.

Kezdeném is most azzal a szombattal, amikor megérkeztünk Kaliforniából Vivivel (lehet, hogy egy-két infóról másodszorra olvashattok majd, ezért elnézést mindenkitől)...

Október 27-én, szombaton este landolt a gépünk Phillyben, 8 körül érkeztünk meg Vivivel San Francisco-ból. Mivel tudomásunk volt már az egész Sandy-mizériáról, szinte tűkön ültünk egész út alatt, a legrosszabb mégis az volt, hogy nem tudtam izzítani a vonalakat, nem tudtam előre segítséget egyeztetni, mivel repültünk és ugye odafent nem működnek a vonalak. Nem sokkal landolás előtt jött az isteni ötlet - fel kell vennem Evelin családjával a kapcsolatot, annak ellenére is, hogy a csaj éppen White Sensation bulin tombol New Yorkban (Evelin! Még mindig nagyon irigy vagyok!)
Írtam is a host apukájának, aki nagyon készséges volt, mondta hogy természetesen kijön értem a vasútállomásra és aludhatok náluk aznap éjjel, másnap reggel pedig ki is visz a vonatra.
Este 10 után érkeztem meg hozzájuk, sok időm nem volt regenerálódni és tétlenkedni - vettem egy gyors zuhanyt, majd a szoba közepére ömlesztettem az összes létező cuccom és őrült pakolásba kezdtem. Egy hatalmas bőrönd, egy kis bőrönd, egy közepes méretű utazó és egy velősen megtömött válltáska lett az eredmény. A fejemben akkor még nem igazán állt össze a kép, hogy fogom én mindezt egyedül cipelni (vonatok, buszok és a többi), de semmi másra nem vágytam, mint alvásra.

Röpke 4 órát sikerült is aludni, hajnali 5-kor keltem vasárnap, Evelin host apukája kivitt a vonatra és háromnegyed órát vártam a cókmókjaimmal az esőben, hidegben. Bár fázni éppenséggel nem fáztam, köszönhetően a téli kabátnak, a bőrdzsekinek és a három pulóvernek, amelyeket magamra kellett aggatnom, hogy a bőröndöm ne legyen cipelhetetlen. Végig csak meredtem magam elé, szinte fel sem nagyon fogtam mi történik...csak otthon akartam már végre lenni. Egyszerűen minden olyan gyorsan történt, hogy az hihetetlen. Alig győztem kapkodni a fejem.
Vonat Philadelphiába, majd fél 9-kor már a NY-ba tartó megabus-on ültem - írtam már, hogy a srác alig akart felengedni a sok cuccom miatt, aztán ilyen-olyan gondok miatt megkönyörült rajtam. A busz szuper pontos volt, fél 12-kor már a Madison Square Garden előtt ácsorogtam és megcéloztam az első Starbucksot, mivel nem jelzett még vissza a kanapés srác (D), hogy azonnal mehetek e hozzá...Egy órát tölthettem el a kávézóban, taxit intettem és hip-hop a Union Squaretől nem messze találtam magam. D lejött, fogadott, összes cuccom felcipelte az ötödikre - egy rossz szavam sem lehetett. Vele egy ideje kontaktoltam már, amikor húgom itt volt már akkor is szerettünk volna nála "szörfölni", majd szeptemberben Vivivel is, de különböző okok miatt nem jött össze. A srác már kezdte rosszul érezni magát emiatt, ezért még szeptemberben meginvitált, hogy ha NY-ból megyek haza, akkor menjek fel előbb pár nappal és szívesen vendégül lát - kapva kaptam is az alkalmon.
Beszélgettünk jó sokat, majd lement bevásárolni, készült ő is a mindent elsöprő (?) viharra...Én azalatt az idő alatt jót relaxáltam, értesítettem mindenkit, hogy székhelyem ezúttal áttettem NY-ba és azon töprengtem, micsoda jó dolgom van, hogy "tegnap még San Franciscoban szörfölök, múlt héten még Los Angelesben voltam, majd felejthetetlen hétvégét töltöttünk Vegasban és most itt ülök New Yorkban" - azért annyira nincs rossz dolgom, imádom az életem!

Vasárnap délután 4 körül támadt az az ötlete D-nek, hogy elvisz egy francia helyre, ami igazából csak 6-ig van nyitva, de több infót a világért sem akart elárulni. Taxit fogtunk (ő fizette), majd száguldottunk a Bagatelle nevű étterembe, amely tényleg étteremként funkcionál, de az a hely jellegzetessége, hogy a vasárnapi brunch-ok után elsötétítik a helyet, elhúzzák a függönyöket, felcsendül a muzsika, táncra perdül a nép és amolyan "after brunch" buli veszi kezdetét, szigorúan csak este 6-ig. Ahogy közeledtünk a helyhez, nem hittem a szemeimnek, nem hittem a füleimnek. Beléptünk és mindenki az asztal tetején táncolt, majdnem mindenki részeg, de legalábbis spicces volt, őrült Halloween-jelmezesek mindenhol, őrületesen jó zene, fények, meg minden ami kell. Totálisan az a pillanat volt, amikor nem Amerikában éreztem magam. Ó jee, jó buli hurrá...kár hogy hamarosan zárnak drága jó Sandy miatt...D rendelt egy üveg francia fehér bort, azt eliszogattuk ketten (nagyon finom volt), de én egyfolytában csak azt hajtogattam, hogy "ezt nem hiszem el, ez nem lehet igaz". Annyi őrült embert, mint amennyit ott láttam fényes nappal mulatni...ááá mondom ilyen nincs, ha nem a saját szememmel látom és csak mesélik, akkor kinevetem az illetőt. Nekem borzasztóan tetszett a hely, ha maradnék itt, akkor tuti visszajáró vendég lennék minden vasárnap (NY közeli au pairek - ez kötelező!)
A buli után rövid séta, majd megérkeztünk D ikerpáros haverjaihoz; a srácok teljesen ugyanúgy néznek ki, egypetéjűek. Ott még kínálgattak rumkólával, annyira nem kellett noszogatni, hogy igyak e vagy sem...Elbeszélgettük az időt, furcsa páros volt, de aranyosak és viccesek. Hazafele úton D megéhezett, így beültünk egy mexikói helyre enni. Jobban mondva én nem voltam éhes, de elcsipegettem a nachost salsa szósszal. Nem is tudom mikor értünk haza, olyan 11 óra lehetett...annyira emlékszem, hogy hulla voltam. Lora - D lakótársa már otthon volt, összeismerkedtünk, beszélgettünk egy keveset, majd mindenki eltette magát másnapra. Lora egyébként szintén brit (mint D), pár hónapja érkezett NY-ba, eredetileg csak "szörfözni" jött ő is, aztán itt ragadt és illegálisan van itt, egy kávézóban dolgozik, de decemberben megy haza - gondolom pénzt szeretne gyűjteni, nagyon aranyos lány egyébként.

Október 29. - Pánik

Ami azt illeti, én teljes nyugodtsággal ébredtem hétfőn reggel...nem fogott el kisebb pánikroham akkor sem, amikor csekkoltam a közösségi oldalt és hatszázötven posztot vagy üzenetet láttam, melyekben érdeklődnek jól vagyok e?!...
Sokkal jobban aggódtam a kedd esti járatom miatt, biztos voltam abban, hogy el fogják törölni. Ideges voltam egész nap, egy mosoly alig hagyta el az arcom, elmondani sem tudom mit éreztem - talán én szerettem volna azon a keddi napon legjobban elhagyni végre ezt az országot, én szerettem volna már oly hosszú ideje hazaérni, erre mit ad Isten - éppen keddre várják azt a hurrikánt, ami miatt nem jutok haza a tervezett időben. Éppen keddre, éppen akkorra, amikor a járatom lenne...Tenni ugye nem igazán tehettem semmit, D próbált nyugtatni, mindenki próbált nyugtatni, sokan az idegeimre mentek azzal, hogy még jobban keltették a pánikot, holott arra volt a legkevésbé szükségem.
Egyik "lakótársam" sem ment aznap dolgozni, sőt senki sem ment aznap dolgozni. A metrókat, buszokat, bármiféle tömegközlekedést leállították, New York szinte megbénult. Mi egész nap otthon relaxáltunk, szereztünk be egy kis élelmet, izzottak a vonalak. Késő délután kaptam a hírt, hogy a keddi járatom tényleg törölték - ha egyedül lettem volna, tuti elkap a sírás. Nem a világ vége volt ez, tudtam azt is, hogy előbb-utóbb hazajutok, csak én már annyira de annyira készültem rá, hogy azt el sem tudom mondani. Különösképpen nem érdekelt az időjárás, abban a pillanatban csak az érdekelt, hogy mikor tudok végre hazamenni. Kaptam a híreket otthonról, hogy sokan már temetik New Yorkot és világvégi állapotokról beszélnek - nem értem miért kellett ennyire rossz hírét kelteni az egésznek. Igen, valóban semmisültek meg városok, valóban voltak nagy károk több helyen is, sajnos haltak meg emberek, de én ezt akkor is túlzásnak éreztem. Nem szeretem a vészmadár-típusú embereket. Rengeteg üzenetet kaptam - barátaimtól, ismerősöktől, természetesen családtagjaimtól, Olvasótól és rengeteg olyan embertől, akikre nem is számítottam. Hihetetlenül jól esett, hogy ennyien aggódtak értem és kérdezték, hogy minden rendben van e - ezúton is szeretném megköszönni!
Ami azt illeti, mi nagyon is rendben voltunk. Éppen Manhattan azon területén sikerült szállást fognom, ahol talán a legenyhébb volt ez az egész mindenség. Szélen és csendes esőn kívül mi nem sok mindent érzékeltünk az egészből, míg nem hétfő este fél 8 körül elment az áram. Akkor különösképpen nem foglalkoztam az egésszel, biztos voltam benne, hogy másnapra vissza is jön (ahogy ez normális esetben lenni szokott). Még aznap este a kezembe nyomott Lora két pici dobozos sört, D házi készítésű sangriat csinált, szóval ami minket illet - elvoltunk. Gyújtottunk gyertyákat és minden normálisan zajlott, átjött az egyik szomszéd, egy ausztrál lány és vagy három órán keresztül vele cseverésztünk és iszogattunk. Éjfél körül keveredtünk ágyba, nem volt nehéz az elalvás, mivel szurok sötét volt mindenhol...

Október 30. - Áram nélkül

Nem hittem a szememnek kedd reggel, amikor realizáltuk, hogy még mindig nincs áram és a szállásadóm közölte velem, hogy még vagy 3-4 napig nem is lesz. Iszonyatos módon kibuktam, átkozódtam agyba-főbe, de nem érdekelt semmi. Telefonom, iPodom szinte teljesen le volt merülve, gépem szintén, nem tudtam emaileket csekkolni, hogy írt e a légitársaság, nem tudtam írni senkinek, hogy mi van velem, nem értesültünk hírekről, hogy mi zajlik - egyszerűen nem hittem el, hogy mindez megtörténik. Tudomásunk szerint akkor 4 millió ember volt áram nélkül - el tudjátok képzelni, hogy New York egyik fele szinte nem működik? Ami engem illet, nem akartam csodára várni, megmondtam D-nek, hogy nekem áram kell és internet. Gyorsan felkerekedtünk, kiléptünk az utcára és szintén nem hittem a szememnek. Emberek kígyózó sorokban üzletek és olyan helyek előtt, ahonnan lehet internetet lopni, persze a mi környékünkön semmi, jóval feljebb kellett sétáltunk, a downtown felé. Élelembeszerzés szempontjából is katasztrófa volt minden, az égvilágon semmi nem volt nyitva. Nagy nehezen tudtam értesíteni a családot, hogy minden rendben van, nem kell aggódniuk. Azokban a pillanatokban nagyon kivoltam, D-vel felszedtük az összes töltésre váró cuccunkat és nekiindultunk a városnak. Az első arra alkalmas helyen ettem egy salátát horribilis összegért, ugyanis a drága jóemberek - kihasználva ezt a helyzetet - alaposan megemelték az árakat. Mind táplálkozás, mind közlekedés ügyileg. Konkrétan szakadt az eső, de mi jártuk a várost. Mindenhol kidőlt fák, táblák, úgynevezett 'nagytakarítás', az emberek futkosnak mint a mérgezett egerek - totális káosz és fejetlenség. Nekem máig nem jut el az agyamig, hogy hagyhatnak egy ekkora világvárost áram nélkül mondjuk 3-4 napig? Konkrétan jéghideg vízben fürödtünk...a Times Square-t bezzeg ezerrel világították, mert az ugye kell és nagyon fontos. Őrület. Erre írtam, hogy az egyik au pair ismerősöm kiírta üzenőfalra, hogy "civilizált országokban a föld alatt vezetik el a kábeleket" - hatalmas igazság. Ezt az áramnélküliséget nem kívánnám soha senkinek.

Eljutottunk aztán a downtown-ba, beálltunk egy Meki elé, mint a többi ember is tette és loptuk a netet. Ott szétszórtam pár üzenetet, hogy jól vagyok, valamint csekkoltam az emailjeimet, hogy a Delta talált nekem új járatot - péntekre. Péntek délután 4 óra - New York, Boston, Amszterdam, majd Bécs. Ott jött el a következő pillanat, hogy azt hittem elbőgöm magam. Kedden repültem volna haza, ehelyett a legelső járat amire jegyet tudnak adni, az rá 3 nappal van? Ez most komoly? Ott már azt éreztem, hogy az idegeim menten felmondják a szolgálatot. Lehet, hogy idegeneknek annyira nem jön át ez az egész szituáció most, sajnálom, de számomra nem egy méltó befejezés volt. Valahogy nem így képzeltem. Minden követ képes lettem volna megmozgatni annak érdekében, hogy akár az első Európa felé tartó járatra rátegyenek és azonnal elhagyhassam az országot. D már akkor mondogatta, hogy valószínűleg ő is elköltözik erre a pár napra egy olyan barátjához, ahol van áram. Lora szintén. Így evidens volt, hogy nekem is mennem kell. Elsétáltunk a Times Square felé - az 'Idők Tere' nem aludt. Turisták mindenhol, újra éreztem, hogy New York él és telítve van energiával. Beültünk egy bárba, ahol D focimeccset nézett, majd legurított egy sört is, én csak bámultam magam elé. Közben megpróbáltuk hívni a légitársaságot, megpróbálni a lehetetlent, hátha tudnak nekem előbbi járatot. Nem jártunk sikerrel. Bár után még ettünk egy 1 dolláros, nagyon new yorki pizzát, ami isteni volt. Elköszöntem a TS-től, majd hazafelé folytattuk utunkat...haza is értünk volna, ha nem esik útba a német Hofbräuhaus. Ott volt az a pont, ahol azt mondtam, hogy nekem ide be kell mennem, D sem nagyon ellenkezett, ő is imádja (esküszöm direkt vitt arra hehe). A németeket nem érdekelte mi van; fullon volt a hely. Imádtam. Egyből rendeltem a szokásos söröm és a hatalmas perecet mustárral. Még meg sem kaptam az eledelt és sört, D már akkor mondta, hogy csillog a szemem és még az ábrázatom is más, végre boldognak lát. Annyit mondtam neki, hogy "igen, mert kicsit végre otthon érzem magam". Szégyen, nem szégyen...majdnem elsírtam magam örömömben. Elfogyasztottuk amit kellett, kellemes zene szólt, mindenki örült és szorongatta a sörös kriglit - már a látványt is imádom, már azért megérte. Miután távoztunk sokkal, de sokkal jobban éreztem magam. Hazaértünk, rendeltünk nekem shuttle buszt másnapra és lefeküdtünk aludni...

Október 31. - November 1. - A JFK vendégszeretete

Szerdán reggel már az üres lakásra keltem - Daniel és Lora is elköltözött egy-egy olyan baráthoz, ahol van áram. Összeszedtem magam, cuccaimat és lementem várni a shuttle buszt, ami kivitt a reptérre. A kisbusz tömve volt, az út körülbelül fél órás, majdnem eleredtek a könnyeim, amikor átmentünk a Williamsburg hídon Brooklyn-ba és az utolsó pillantásokat vetettem a drága Manhattanre (...)
11 körül a reptérre értünk, egyből megcéloztam a Delta pultját, hogy lecsapjak az asztalra és rátegyenek a legelső járatra ami a célállomás fele megy. Határozottabb lehettem a kelleténél, mert a csaj még a több másik légitársaság kínálatát is lekérte nekem, de égen-földön semmit nem talált. Illetve de - még aznap este Boston, onnan másnap Párizs, onnan Bécs. Első osztályon, 6800 dollárért...de erről már írtam. Igazából elképzelni sem tudom mi a jó fenét csinálnak ott fent a levegőben az emberrel ennyi pénzért, de megköszöntem az ajánlatot és magamban hozzátettem, hogy majd legközelebb... :D Ott és akkor nagyon kétségbe estem, tudtam hogy két teljes nap vár rám a reptéren, a járatom csak péntek délután indul Bostonba. Nem tagadom, de elkezdtem bőgni, fel is hívtam Mariannt, közben vagy húszan léptek oda hozzám, hogy rendben vagyok e - mondom jaja, isteni minden. Az első kísérlet után még további kettőt tettem - immáron sírósan -, de az sem hatotta meg őket. Egy 'sorry'-n kívül mást nem igen tudtak mondani. Persze tudom én, hogy nem az ő hibájuk...A Delta munkatársai egyébként iszonyatosan bunkók és lekezelőek voltak, az egyes számú hölgyemény akivel beszéltem úgy hadarta nekem a párizsi reptér nevét (a városnév nélkül), mintha én olyan marha jártas lennék abban, hogy a világ nagyvárosainak reptereit hogy hívják. Végül senki sem szánt meg, megpróbálkoztam becsekkolással is, de előtte két nappal mégis hogy gondolhattam volna, hogy beengednek a terminálba...? Folyamatosan a Terminál című film pörgött a szemem előtt, sírás-rívás után aztán kezdtem megnyugodni. Annyian aggódtak értem, hogy ihajj. Mindenki lehetőségek után kutatott, hogy mit tehetnék, hova mehetnék. El kell mondjam, a Kennedy reptér egy nagy rakás kaki. A kinti részen szinte semmi sincs, csak az a rész ahol a bőröndjeidet leteszed. Semmi étkezde, semmi. Iszonyatos fejetlenség mindenhol. A terminálok baromi távol vannak egymástól és a Delta sem zárta magát a szívembe. Hugimnak bezzeg volt 'szállása' nyáron Ukrajnában, röpke 13 órára is...
Végül lementem az érkező járatok szintjére, ott egyből szembeköszönt egy kajálda és benyomtam egy isteni és hatalmas csirkés szendvicset, amelyhez természetesen kakaó dukált. Egyből más színben láttam mindent, kivirultam, elkezdtem netezni, megírtam pár bejegyzést, zenét hallgattam, filmet néztem. Szerencsére teljesen kihalt volt minden és még konnektort is találtam.
Éjfél tájban úgy éreztem ideje lenne csicsikálni egy kicsit, de abban a szent minutumban mellettem termett egy bugyolált paki páros, akik szemtelenül gyanúsak voltak. Először csak a telefonjaikat akarták tölteni, de a nőszemély folyamatosan úgy tett, mint aki telefonál és engem méregetett. Odajött hozzám, hogy hány gyerekem van...mondom tessék?! Mivel gyanúsak voltak, eszemben sem volt elaludni, a nő egyfolytában sétálgatott a helyiségben és telefonon beszélt, csak Mohamedet emlegette - nekem soha nem számított kinek milyen színű bőre van, honnan jött és mit csinál, de tőlük a hátamon felállt a szőr. Így történt, hogy az éjszakát átvirrasztottam, reggel elfogyasztottam egy kis reggelit (minden a háromszorosa a reptéren kívüli áraknak!), majd felmentem az induló járatokhoz, bedobtam magam egy sarokba és szunyáltam. Jobban mondva szunyáltam volna...ugyanis ledobta magát mellém nyolc jól megtermett orosz pasi, egytől egyig makkos cipőben, olyan alvilági típusok. Be nem állt a szájuk, zengett a 'paka' meg a 'nyet', majd amikor észre vettem, hogy elkezdtek vizslatni, nem aludtam túl nyugodtan.

A körülményekhez képest egész jól éltem meg az egészet, nem is voltam hulla és álmos sem, tudtam kicsit aludni, dél körül ismét levonultam az érkező járatok szintjére és interneteztem. Néhány ember iszonyú késztetést érzett arra, hogy oda járuljon a szemetes elé és 'kifújja az orrát' vagy éppen köpjön egyet - hirtelen nem tudtam eldönteni milyen gettóba keveredtem.
Egyetlen gondom az volt, hogy miért kell a járatomnak kitérőt tennie Amszterdam előtt - az a kis 'bostoni teadélután' nekem nagyon nem hiányzik...
Mivel szerdán azt mondták, hogy csütörtökön délután 4-től becsekkolhatok és talán be is mehetek a terminálba, így megkíséreltem megtenni ezt. A két nagyobb pakkom leadtam, semmiféle súlyfelesleggel nem küzdöttem (itt hozzá kell tennem, hogy amíg utazgattam nyugaton, minden egyes alkalommal túlsúlyos volt a bőröndöm). A 100 dolcsit a második becsekkolt bőröndért elvették, de az ellenőrző kapukon bezzeg nem akartak átengedni - mondván, hogy nem aznap indul a gépem. Hát csodás. Akkor lett elegem a Deltából, de nagyon. Bunkó és lekezelő emberekkel találtam magam szemben, magamtól az életben soha nem repülnék velük, az tutibiztos!
Immár kettővel könnyebben visszabattyogtam a földszintre és kényelembe helyeztem magam a földön, mivel az érkező részleg igencsak megtelt. Elözönlötték a helyet a spanyolok, akik ugye mindig baromi hangosak. A New York City maratonra érkeztek - legalábbis ez állt a melegítőjükön. Annyira szeretnék azon én is egyszer indulni, tök jó lehet! Rengeteg féle-fajta embert láttam, csak azzal, hogy nézegelődtem, azzal is iszonyatosan ment az idő. Valahogy nem is éreztem, hogy több mint egy napja ott dekkolok...

Már kevesebb, mint 24 óra előttem. Kislábujjon is kibírom, holnap ilyenkor pedig már Bostonban leszek...

;-)